Elfogadni a megváltoztathatatlant
Szeretteink elvesztése a legborzasztóbb és legérthetetlenebb esemény, amelyen keresztül kell mennünk életünk során. Bármit is teszünk vagy érzünk, bármennyire is tiltakozunk ellene, a halál visszafordíthatatlan mind a saját, mind a családunk sorsában. És sokszor újratervezést igényel.
Amikor februárban elveszítettem imádott anyósomat, úgy éreztem, meg kellene állnia a világnak. A mérhetetlen szomorúság mellett önvád és lelkiismeret-furdalás is kínzott, azt hittem, korántsem tettem meg mindent érte. Ráadásul a személyes tragédiám megélése mellett az is szenvedést okozott, hogy képtelen voltam enyhíteni ötéves kisfiam kiapadhatatlan fájdalmát, és tehetetlenül kellett néznem a férjem elfojtott, néma gyászát. A tragédiát követően teljesen átértékelődött bennem az életem, eltörpültek a korábbi gondjaim és a hétköznapi problémáim. Rá kellett döbbennem: nem tudok gyászolni, semmit sem ismerek a gyász folyamatáról. Ezzel azonban nem vagyok egyedül.
Dankó Dalma művészettörténész, a budapesti Kegyeleti Múzeum vezetőnője szerint mára szinte teljesen megszűnt a gyászkultúra fogalma, noha a gyász korábban közösségi esemény volt, olyan ünnep, amely által méltó módon vehettek búcsút az elhunyttól. „Ezzel is azt erősítették a gyászolóban, hogy nincs egyedül a bajban. A virrasztásnak, majd a halotti tornak az volt a szerepe, hogy a résztvevők osztozzanak a fájdalomban, és a szó legnemesebb értelmében megadják a végtisztességet. A máig is vitatott eseményt a 14. században üldözte a katolikus egyház, mégsem tudták kipusztítani ezt a szokást. És az sem véletlen, hogy az ősrégi zsidó gyászimát, a kaddist nem lehet egyedül elmondani.”
A humánetológus Kubinyi Enikő pedig arra mutatott rá, hogy a kutyák is átélnek egyfajta sajátos gyászfolyamatot, legyen szó akár állattársuk, akár a gazdájuk elvesztéséről. „Ismerjük Hachiko, a hűséges akita történetét, aki kilenc éven át hiába várta a vasútállomáson, hogy begördüljön az időközben elhunyt gazdája vonata. A hűség japán mintaképe ott, az állomáson lehelte ki a lelkét.”
A túlélő hibáztatja magát
Saját tragikus példám okán tudom, hogy az első sokkot követően képtelenség kihagynunk a gyász egyes szakaszait. Feldmár Andrást kérdeztem arról, honnan ered a bűntudat és a lelkifurdalás a szerettünk elvesztése kapcsán. Ő azt mondta, azért érezhetem mindezt, mert nem tudtam megvédeni, megtartani, meggyógyítani. Mert inkább maradok abban a fantáziában, hogy mindenható vagyok, és hibáztam, mintsem hogy átérezzem a tehetetlenségemet, a kiszolgáltatottságomat, és az egyetlen valódi, igazi érzést, ami a veszteséggel jár: a gyászt, a bánatot, a szomorúságot. Szerinte a túlélő hibáztatja magát, hogy nem ő halt meg az elhunyt helyett. „Több mint egy évig járt hozzám egy tizennyolc éves fiú apja, miután a fia meghalt egy tűzvészben. Vigasztalhatatlan volt, ő is meg akart halni. Később óriási felelősséget érzett, hogy ha már ő maradt életben, akkor úgy kell élnie, hogy a fia büszke lehessen rá, hogy megérdemelje az életét.”
Mindent a maga idejében
Pakai Tímea, egy hospice-osztály főnővére szerint is tény, hogy nem tanulunk meg gyászolni, s a gyászolót képtelenek vagyunk segíteni. „Semmi értelme közhelyekkel traktálni a gyászolót, hiszen számára az élet nem megy ugyanúgy tovább. A legfontosabb annak éreztetése, hogy nincs egyedül.” A főnővér elmondta, a gyászmunkának ismeretesek a különböző szakaszai, amelyek során sokkot, lelkiismeret-furdalást és dühöt is átélhet a gyászoló. „Az úgynevezett kontrollált szakasz a temetésig tart. Ebben a periódusban összeszedetten kell intézni a hivatalos ügyeket. A temetés után azonban a legtöbb gyászoló egyedül marad, és kaotikus érzelmeket él meg. Ilyenkor, bizony, nagyon kell a lelki támasz.” Tímea ugyanakkor egyáltalán nem osztja a „halottról jót vagy semmit” alapvetést. „A sikeres gyász egyik alapfeltétele az elhunyt személyének a realizálása. Akkor járunk jó úton, ha legalább a magunk számára képesek vagyunk megfogalmazni az eltávozott szerettünk jó és rossz tulajdonságait.”
Elszemélytelenedő gyász
Tímeáéhoz hasonló véleményen van a Lelki Titkaink Mentálhigiénés Stúdió vezetője, Csehák Hajnalka, aki szerint elszemélytelenedett a haldoklás és a gyász. „A nagycsaládok felbomlását követően a fiatalság és a szépség kultusza közepette szégyenné vált megöregedni és megbetegedni. A halálból pedig tabut gyártottak, hiszen mára sem a betegségre, sem az eltávozásra, sem annak meggyászolására nincs idő. Manapság az a sikeres dolgozó, aki a temetést követő második napon visszaáll a munkába.”
Különösen nehéz dolog a gyermekünk számára elmondanunk a halálhírt. Labancz Dániel gyermekpszichológus megerősíti, hogy nem könnyű elmagyarázni a gyermekeknek, mi a halál. Ez különösen hatéves kor alatt igaz, amikor a gyermek még visszafordíthatónak véli. Fontos azonban, hogy mégis próbáljunk a kicsi életkorának megfelelő nyelven, a saját meggyőződésünk alapján beszélgetni róla. „A gyermeki fantázia a hiányzó láncszemeket gyakran tölti ki szorongáskeltő, félelmetes képzetekkel, ezért érdemes tényszerűnek maradnunk. Például »a nagypapa örökre elaludt« mondat helyett – melynek akár a lefekvéskor jelentkező szorongás is lehet a következménye – elmagyarázni, mi történt valójában: például megállt a szíve, mert nagyon öreg volt.”
Felidéztem magamban Polcz Alaine klasszikus gondolatát, miszerint a legfontosabb a gyász átélése és megosztása. Igazat kell adnom neki és a megkérdezett szakértőknek: nekem kifejezetten megkönnyebbülést hozott, hogy a beszélgetések során megoszthattam az érzéseimet.
Még nincs hozzászólás