'Egyensúly van köztünk'
Édesapjuk Mácsai István festőművész volt. Testvére Mácsai Pál színművész. Nem adnak közös interjút. Megfogadták. Pál most amúgy elérhetetlen, János viszont szívesen válaszol a kérdéseimre.
Hogyan telik a gyerekek élete egy művészcsaládban?
– Mindent otthonról kaptunk. Édesapánk első generációs képzőművész volt. Otthon dolgozott. Igazi self-made man volt, aki a saját erejéből szerezte meg az ismereteket, a tényszerű tudást, alakította a művészetét. Fejből tudott Arany-balladákat, Goethe-verseket, és olyan főiskolai tanárral büszkélkedhetett irodalom melléktárgyból, mint Füst Milán. Nálunk állandóan szólt a zene. (Apánk sajnos kilenc éve, édesanyánk pedig három éve nincs velünk.) A barokktól a klasszikuson át a romantikáig ívelt a zenei érdeklődése. Emlékszem, amikor kisfiúként megkérdeztem, mi a különbség Mozart és Beethoven között, azt válaszolta, hogy Beethovenben több a dob. Persze, ez vicc, de azt hiszem, a zene iránti érdeklődésem innen ered.
– A művészetek iránti fogékonyságot örökölték ugyan, de egyikük sem lett képzőművész.
– És nem lett egyikünkből vasútmérnök sem, amit nagyon sajnálok. Mindig is lenyűgözött a műszaki pálya, de talán erősebbnek kellett volna lennem a reál tárgyakból.
– Ha a testvére vasútmérnök lenne, akkor ön színész?
– Nem hinném. Ahhoz rátermettség szükséges. A szüleink nem erőltettek semmit. Azt csinálhattunk, amit akartunk. Még a jó kis kamasz-lázadozásokra sem volt szükség. Volt egy magyartanárom, akinek családlátogatásra kellett jönnie, hogy ezt megértse. Nem volt mi ellen lázadni. Jó hangulatú családi együttműködés uralkodott nálunk. A szüleink kicsit ugyan aggódtak, amikor Palit elsőre felvették a Színművészeti Főiskolára, de mély elismeréssel és megértéssel támogatták. Persze, ez sem volt váratlan, hiszen Pali már tízéves korában meghívott szereplő volt a Harsona és kürtszó című rádióműsorban. Majd gimnazistaként a Pince Színházba került, és onnan egyenes volt az út a színművészet felé.
– Önnek hogyan lett a zenetörténet a hivatása?
– Ezt nekem találták ki. Gyerekkoromban a Táncdalfesztiválok helyett is szívesebben hallgattam Bachot vagy Beethovent. Viszonylag későn, tizenkét évesen kezdtem zongorázni tanulni. A családban senki sem zenélt. Könnyen írtam, és érdekelt a történelem is. A Kölcsey Gimnáziumban pedig Ungár István énektanárom megismertetett a zenetudományokkal. Hangszerésznek tanultam, ami tetszett is, és csak öt év után iratkoztam be a Zeneakadémiára, ahol többek között a felejthetetlen Kroó György zenetörténész tanítványa lehettem. Utána egy évig Hollandiában ismerkedtem a hangszer-restaurátori szakmával. Ma hangversenyzongorákat hangolok, klasszikus zenei előadás-sorozatokat tartok, rádióműsorokban veszek részt.
– Soha nem rivalizáltak?
– Hál' istennek nem. Persze, kisgyerekként voltak bunyók, meg versenyek a nálam másfél évvel fiatalabb öcsémmel, mint például ki tudja magasabbra építeni a legótornyot vagy szkanderben ki az erősebb. Aztán tízéves korunk után ez átrendeződött intellektuális síkra. A lányokkal szintén nem volt gondunk, mert teljesen más a zsánerünk. Na, jó, persze az zavart, hogy Pali előbb megtanult biciklizni, amikor én vagyok a nagyobb. De én meg előbb megtanultam úszni. Felnőttkorban egyáltalán nincs köztünk ilyen. Régebben sokat rádióztunk, ki-ki a maga műfajában, s egyszer előfordult, hogy a gázsimat az öcsémnek utalták. De nem költötte el. Lehet, hogy túl kevésnek találta?
– Manapság milyen testvérek?
– Sokat vagyunk együtt. Közel is lakunk egymáshoz, mindössze negyedóra séta, de mindketten önállóan működünk. Életszervezési dolgokban segítjük egymást. Nemrég egy IKEA-bútort szereltünk közösen, és olyan volt, mint a régi legó játékunk folytatása. Talán még az akkori hangnem is előjött. Szakmai dolgokban azonban tiszteletben tartjuk a másikat. Bátran megmondjuk a véleményünket, a sértődés veszélye nélkül. Egyensúly van köztünk.
Még nincs hozzászólás