Egy modern képvadász
Eltűnt vagy eltűntnek vélt magyar műkincseket keres világszerte. Egészen extrém helyeken is talált már rá képekre, például ágyneműtartóban, leharcolt padláson. A párizsi Julian Akadémia egyik irodájában, csak úgy a falnak támasztva egy nagydíjas Czóbel Béla-rajzba botlott. Az utóbbi években a véletlen megtalálások esélyét megsokszorozta az internet, Barki Gergely tehát kis túlzással 24 órán át online van.
Visszafogottan indul a beszélgetés Barki Gergely művészettörténésszel, de amint szóba kerül az egyik leghíresebb, általa megtalált kép – amihez köze van egy kisegérnek is –, határozottan csillogni kezd a szeme. Minden a nagypapa könyvespolcával és egy Berény Róbert-monográfiával kezdődött, ami még gyerekkorában annyira megtetszett neki, hogy nem is adta ki a kezéből. A történet már az egyetem folytatódott, a „Nyolcak” polihisztor művészéről szóló diplomamunkájával. Ez eddig egy szokványosan induló művészettörténészi pálya, ami később átcsapott szenvedélyes képvadászatba.
„Amikor elkezdtem Berény Róbertet kutatni, azt láttam, hogy itt is egy fehér folt, ott is egy fehér folt, és egyszerűen nem áll össze az életmű. A Magyar Nemzeti Galéria festészeti osztályán van egy fotóarchívum, és ott például találtam egy fekete-fehér fotót az Alvó nő című képről, ami utoljára 1929-ben volt kiállítva, de innentől kezdve nem tudtam róla semmit. A fejemben viszont állandóan ott volt ez a kép.”
A műkincsvadász munkájában is van „profilírozás és helyszínelés”, csak kicsit másként. Nemcsak az archívumokban kutat, hanem az interneten is. Rászokott az éjszakai szörfözésre a neten. De hogy jön a képbe egy beszélő kisegér Hollywoodból, és mi köze Berény Róbert eltűnt Alvó nőjéhez?
„Az egyik karácsony este szürreális élményben volt részem. Ültünk a tévé előtt a kislányommal, éppen a Stuart Little kisegeret néztük, és egyszer csak a pózoló Little család mögött a falon feltűnt nekem valami. Vártam a következő jelenetet, ott is ott volt. Már akkor tudtam, hogy ez az eltűnt Berény-kép. De hát akkor nem semmisült meg, ott van valahol Amerikában! Az interneten gyorsan rákerestem a filmkockákra is, biztos, ami biztos, aztán elkezdtem e-mailekkel bombázni mindenkit a filmstúdiónál, a rendezőtől az asszisztensekig. De a kép eltűnt egy raktár mélyén. Később kiderült, hogy kikölcsönözték egy szappanoperához is, a Family Law-hoz, de innentől semmi nyoma. Aztán jött egy újabb levél, ezúttal a díszletesek egykori asszisztensétől, Lisa Sessionstől, hogy nála van az Alvó nő, a hálószobájában. Ő volt az, aki eredetileg megvásárolta a Stuart Little-film számára a festményt egy pasadenai antikvitás-üzletben, 500 dollárért! A film forgatása után sem felejtette el a képet, lévén ő is festő, és évekkel később szerette volna megszerezni azt a Sony Picturestől, de nem volt sehol. Nyomozni kezdett, meg is találta egy raktár sarkában, és megvette 250 dollárért. Én pedig ültem Lisa e-mailje előtt, és tudtam, hogy el kell mennem Washingtonba, hogy legalább láthassam Berény Róbert egyik főművét.”
Végül a Nemzeti Múzeum előtti parkban találkoztak Washingtonban, egy hot-dog árustól kölcsönkért csavarhúzóval bontották ki a képet, és Barki Gergely végre kézbe vehette az Alvó nőt. Ez az elkallódott festmény az a magyar műalkotás, amit talán a világon a legtöbben láttak. Filmeken. Most is New Jersey-ben van, de a gazdája bármikor kölcsönadja a magyar múzeumoknak.
Közben kiderül, hogy Berény Róbertnek két unokája is él Amerikában, az egyikük New Yorkban, a másik San Franciscóban. Amíg nem találkoztak a „képvadászó” Barki Gergellyel, nem igazán érdeklődtek a nagypapa hagyatéka után. És itt kezdődik egy másik kép története, amibe már a Szövetségi Nyomozóiroda is beszállt.
„Az egyik Berény-unoka is rákapott az internetre, éppen az eltűnt Golgotát kereste, amikor belebotlott az e-bay-en egy árverésbe, ahol éppen arra a képre licitáltak potom áron. Elkövette azt a hibát, hogy ahelyett, hogy rögtön megvette volna a képet, leállíttatta a licitet, azzal, hogy ezt a festményt a nagypapájától ellopták, ami igaz is volt.”
Nos, Amerikában ilyen ügyekben azonnal bekapcsolódik az FBI, és nyomozni kezdenek. Éveken át tartó hercehurca kezdődött, a kép pedig a nyomozóiroda washingtoni irodájában parkolt. A magyar művészettörténész megpróbálta kölcsönkérni egy kiállításra, de nem adták.
„A képet egyébként egy kisvárosi szállodatulajdonos vitte aukcióra, a Golgota valószínűleg nem illet bele a szálloda imázsába, hát meg akart szabadulni tőle. A tolvaj pedig egy norvég származású amerikai kritikus, John Nielsen Laurvik volt, aki még 1915-ben »vitte el« a képet, több másikkal együtt, a San Franciscó-i Világkiállításról. Zavaros időszak volt ez, ugyanis Magyarországot – az I. világháború második éve volt – ellenséges államnak tekintették, és erre hivatkozva az amerikaiak lefoglalták a képeket azzal, hogy náluk nagyobb biztonságban lesznek. Az alkotók, persze, szerették volna visszakapni a kiállított képeiket, de 1924-ig alig történt valami, s utána sem tudjuk, hogy végül hány mű érkezett vissza.”
A kalandos utat megjárt Golgota az FBI-nyomozás lezárása után végül – igaz, nem kevés pénzért – visszakerült a Berény családhoz.
Vajon a kincskereső művészettörténésznek mikor megy fel az adrenalinszintje? Vadászat előtt, alatt, vagy után?
„Abban a pillanatban, amikor már van egy nyom, remény, és lehet tovább szimatolni. De az igazi heuréka-érzés az, amikor ott vagyok a célnál. Engem minden lappangó mű érdekel, és elmegyek érte a világ végére is."
Barki Gergely valahogy bevonzza a lappangó képeket. Most az 1915-ös San Franciscó-i Világkiállítás centenáriumára készül, az amerikai szervezők azzal bízták meg, hogy próbálja meg rekonstruálni a száz évvel ezelőtti magyar tárlatot, amelynek eltűnt képei után már sok-sok éve nyomoz.
„Ezt csak »szerelmesen« lehet csinálni, én tényleg ezzel kelek és ezzel fekszem. Magányos műfaj ez. A kutatás és a véletlen kézen fogva járnak, és sokszor érzem úgy, hogy az elveszett műveket nem is én találom meg, hanem ők találnak meg engem.”
Még nincs hozzászólás