Egész évben gyereknap
"Sikerült szállást foglalni augusztusra, közel is lesz az állatkerthez" - újságolom, miközben a párommal ásítozva szedegetjük le a kiteregetett gyerekruhát. "És mi lesz a gyereknappal?" - kérdez vissza a nejem rezignáltan két rugdalózó összehajtása között.
Ja, hogy a hétvégén gyereknap van? Erről meg is feledkeztem. Pedig arra ki kéne találni valamit, hogy különlegesebb legyen azoknál az átlagnapoknál, amikor puszilgatva ébresztjük az ötéves fiunkat, reggelit viszünk neki a kanapéhoz, ahonnan a kedvenc meséjét nézi pizsamában, és elfoglaljuk a húgát, nehogy zavarja a tévézésben.
Minden reggel befuvarozom az óvodába, hogy egész nap a pajtásaival játszhasson. Délután érte megyek, ő felnéz a homokozóban ülve, és a legnagyobb természetességgel – mintha reggel óta el sem mozdultam volna mellőle – így kezdi (vagy inkább folytatja): 'Apa, ha kihoztad a táskám az öltözőből, elmegyünk fagyizni?'
És a legtöbb esetben el is viszem hazafelé a cukrászdába vagy a pékhez, vagy még játszani picit a szomszédba; persze azzal a sráccal, akivel egész nap játszhatott volna az oviban, de 'nem volt rá időnk!'
A másik srác apukája már rutinosan kapcsolja ki a mobilját ilyentájt, úgyhogy helyettük az egyik közeli játszótéren állunk meg. (Csak azokat az utcákat ismerem a környező kerületekben, ahol van játszótér.)
Vacsora után megfürdetem, pizsamát adok rá, kakaót melegítek, azután mesélek neki.
Lábujjhegyen pakolom el a fürdőben, a hálóban, a konyhában és a nappaliban felejtett játékokat. Ez helyiségenként négy-öt különböző tárgy, ami valahogy kimaradt a rendes, nagy esti elrakodásból.
Lerogyok a fotelbe, eltávolítom a hátamba fúródó legófigurákat, és azon tanakodom, vajon mióta élek egy játszóházban. A nappalink szőnyegén egy játékváros úthálózata a minta, az előszoba krétafalán naponta új ákombákomok születnek, a vécében mesekönyvek, a kádban katonák, a konyhában minikonyha, a garázsban elektromos gyerekverda, az autómban minikormány, a teraszon csocsó, a kertben trambulin…
Azt tudom, mikor adtuk oda az életünket nekik, de vajon mikor engedtük át az életterünket is, mikor hagytuk, hogy gyerekszobává változzon körülöttünk minden?
Felborult a ház, és úgy érzem, az én gyerekeim sosem fognak tudni úgy játszani órákon át egy doboz gombbal és 15 gyufásskatulyával, mint ahogy én tettem hétvégenként a nagymamámnál. Ahol egy darab játék sem volt a lakásban. Miközben ezen morfondírozok, rájövök, hogy üres a szárító. Akkor még gyorsan berakom a mosatlant a mosogatógépbe.
Csend van, és – ha nem rúgok bele véletlenül egy zenélős játékba – ez így is marad. Lehet végre olvasni, dolgozni, hovatovább tévézni; bár filmet megszakítás nélkül az elejétől a végéig öt éve nem láttunk. Most sem fogunk: öt perc múlva két lekonyult fejű ember ül a kanapén.
Én még legalább négyszer takarom be a kicsiket, mire ágyba jutok, hogy alhassak pár órát – a következő gyereknapig.
Még nincs hozzászólás