De jó lenne sírni az apám előtt!
Hát, kedves fiatal barátnőm, összeszorult a torkom, amikor írásodat olvastam. Az én apukám sajnos már nagyon régen nem tud engem megölelni, vigasztalni.
Ma már bánom, hogy nem mondtam el neki semmit. S ami talán még ennél is rosszabb, nem érdekelt egyáltalán, ha ő akart mesélni önmagáról, a korról, amelyben élt, a háborúkról, forradalmakról, amelyeket átélt. Nem érdekelt.
Alig voltam idősebb, mint te most, amikor meghalt. A saját életemmel voltam elfoglalva, nem volt rá időm. Bizonyára fájt neki, hogy a kislányát, aki az életébe váratlanul érkezett, s akit ő annyira szeretett, alig látja.
Apám 45 éves volt, amikor születtem. Egy vesztes háború hadseregének tisztjeként, az új kommunista társadalomban nemkívánatos elem. Unalmas, érdektelen, rosszul fizetett munkahelyen, egy rossz házasságban, én, a szőke, lófarkas kislány voltam minden öröme.
Ahogyan a te apukád, az enyém is vagánynak nevelt. Engem is ő tanított meg úszni, biciklizni, fára mászni. Reggelenként ő fésülte a hajamat, gyengéden, puha kefével, hosszasan. Amikor első osztályba mentem, ő kötötte be a füzeteimet, könyveimet kék papírba, ő ragasztotta rá a vignetát, gondosan, mindig pontosan középre, és ő írta rá a nevemet gyönyörű betűkel.
Télen vele jártam le fát vágni a pincébe, mert jó volt ott beszélgetni vele. Imádtam nézni, amint a cserépkályhánkba szép, vékonyra vágott gyújtóst tesz, s arra halmozza a fát, szerettem nézni az újságpapírt, amit meggyújtott, és a fahasáb alá dugott, hogy fellobbanjon a láng.
Ő vetített nekem diafilmet az ablakra kifeszített fehér lepedőre, és vele készítettem papírból vitorlás hajót, ördögöt és mindenféle virágot. Amikor már nagylány voltam, és tudtam, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékot, vele kötöztem szaloncukrot, neki segítettem díszíteni a fenyőfát.
Vele mentem szánkózni, vele jártam a budakeszi erdőt, ahol a nagymamám, az ő édesanyja lakott. Az ölébe ültem, amikor elfáradtam vagy szomorú voltam, és hüvelykujjamat a számba dugva, cumizva ott megnyugodtam.
Aztán valami megváltozott. Kislányból nővé lettem, s apám nem tudott mit kezdeni velem. Elfogytak a közös témák. Ő nem tudta, mit kell egy serdülő, majd kamasz lány hangulatváltozásaival kezdeni. Nem tudott kérdéseket feltenni. Szinte nem is beszéltünk.
Ő reggel hétre járt dolgozni, mire felébredtem már elment. Suli után összecsaptam a leckét, és rohantam a Szent István parkba bandázni, és mire sötétedésre haza értem, ő már a tévé előtt ült, és a híradót nézte.
Anyám és ő hétvégeken Budakeszire mentek a nagymamához, én pedig már a saját életemet éltem. Szentendrére jártam a barátaimmal egyikük bohém szüleinek hétvégi házába. Ő, ahogyan múlt el felette az élet, egyre több időt töltött a múltban. Én az életem elején egyre többet a jövőben. Nem volt találkozási pont.
Ma már annyi mindent kérdeznék tőle! Mindent megkérdeznék a családunkról, a nagyszüleimről, a világról, amelyben gyerek volt. Felsorolni is lehetetlen, mi minden érdekelne. De késő. Amit nem mondunk el egymásnak, örökre árnyékban marad.
Még nincs hozzászólás