Céltudatos sodródás
Mosolya Sophie Marceau-t idézi. Galán Angéla Budapesten született, mégis szlovákiai magyar. Színésznőnek készült, ám televíziós műsorkészítő szakon diplomázott a Színművészeti Egyetemen. Vizsgafilmjét jelentős díjakkal ismerték el, majd magyar Bridget Jonesként tűnt fel a közmédiában. Időközben készített még három fontos dokumentumfilmet, március óta pedig a Petőfi TV élő műsorait vezeti.
RIDIKÜL MAGAZIN Számított rá, hogy a diplomamunkáját díjözönnel jutalmazzák?
GALÁN ANGÉLA Miközben a Szlovákmagyarokat forgattam, úgy gondoltam, hogy csak a tanáraim nézik majd meg. Engem lepett meg a legjobban, amikor jelölték a Gundel Művészeti Díjra. Az még inkább, amikor elnyertem, sőt, Junior Prima Díjat is kaptam érte. Arra pedig még a tanáraim sem számítottak, hogy egy diákjuk vizsgafilmjét fő műsoridőben leadja a Magyar Televízió.
RM Szlovákmagyarok című filmjében a családtagjaival beszélgetve elemzi a határon túli magyar léttel összefonódó kérdéseket. Elég bonyolult család. Maga például Budapesten született, de Pozsonyban nőtt fel. Ez hogy alakult így?
GA Apukám szlovákiai magyar színész-rendező volt, de akkor itt dolgozott a 25. Színházban. Édesanyám újságíró volt Pozsonyban. Nem települt át a család, viszont sokat ingáztunk a két ország között. Az iskolát már Pozsonyban kezdtem el.
RM Miért?
GA Apu feladta a színházi munkáját, mert elege lett a színészléttel járó anyagi és minden egyéb kiszolgáltatottságból, és a rendszerváltás után Pozsonyban vágott bele egy vállalkozásba, én meg akkoriban kezdtem az iskolát.
RM Apja színész, anyja újságíró. Mikor döntötte el, hogy melyik utat választja?
GA Valójában mindig is valami olyasmit akartam, amit most csinálok. Ha visszatekintek a gyerekkori játékaimra, már akkor is gyakran interjút készítettem az emberekkel, csak még nem tudtam róla.
RM Sőt, öntudatos interjúkat is adott – mint egy, a filmjében látható régi felvételből kiderül.
GA Igen, néha elég komolyan vettem magam. Tízéves koromig magabiztos gyerek voltam, még lányregényt is írtam az apukám írógépével. Kamaszként lettem aztán gátlásos. A színház gyerekként természetes közeg volt számomra. Apu mindenhová vitt minket magával.
Két-három éves koromig azt gondoltam, hogy a világon csak színészek vannak, rajtuk kívül esetleg újságírók. A színpadhoz is lehetett némi tehetségem, legalábbis a színész szakon a harmadik rostán estem ki a felvételin. Igaz, utána meg már a másodiknál kivágtak.
RM Milyen volt Pozsonyban felnőni?
GA Nagyon jó. Pozsony óvárosában, a Mihály-torony közvetlen szomszédságában áll az a ház, ahol kétéves koromtól tízéves koromig laktunk. Utána átköltöztünk egy másik épületbe, ahol az 1700-as években az első magyar könyvnyomda működött. A szemközti ház falán tábla hirdette, hogy ott koncertezett Mozart hatévesen. Szerettem elképzelni, hogy milyen lehetett ott élni százvalahány évvel ezelőtt, még a szoknyák suhogását is hallani véltem.
RM Az iskola is jó volt?
GA Az egyetlen pozsonyi magyar gimnáziumba jártam, ami egy patinás, klasszicista épületben működik. Zseniális osztályfőnökünket Vojtek Sándornak hívták. Huszonhárom évesen kezdett el tanítani, mi voltunk az első osztálya. Szenvedélyesen szerette az irodalmat, és ezt át is tudta adni. Még az ELTE-n is abból éltem, amit tőle tanultam. Sajnos nemrég meghalt. Fontos volt az a pár év, az akkori osztálytársaim közül többen máig közeli barátaim.
RM Pozsonyban tudatos vállalás volt magyar gimnáziumba járni?
GA Nem volt ez így kimondva, de határon túl magyarnak lenni sosem politikai melldöngetés, hanem napi feladat. Ezt itt nem mindenki érti. Ha Magyarországon beíratod a gyerekedet mondjuk egy japán iskolába, akkor ott megtanul japánul, de ettől még magyarrá fejlődik. Szlovákiában a szlovák iskolákkal már egész más a helyzet.
RM Az érettségi után Budapesten folytatta, a bölcsészkar angol szakán.
GA Pontosabban élveztem a bölcsész létet. Gyakran lógtam az előadásokról, angol költőket olvastam, jógára jártam, közben a színészetet sem adtam fel. Földessy Margit drámastúdiójába, majd az Új Színház stúdiójába jártam.
Mivel az öcsém is Budapesten tanult, egy idő után anyu is átköltözött, és itt kezdett dolgozni. Közben a nagy országváltás idején a családunk némileg újraformálódott. A szüleim elváltak, apu új családot alapított, 2006-ban születtek meg a hármas ikrek, akik most kilencévesek, és nagyon édesek. Sajnos édesapám már nincs köztünk.
RM Mikor mondott le a színészetről?
GA Fokozatosan. Az akkori szerelmemmel együtt felvételiztünk a színművészetire, de csak neki sikerült. Ott ültem minden vizsgaelőadásán, utána meg iszonyatosan sajnáltam magam, hogy angol mondatszintaxis órákra járok, miközben ők verselnek, táncolnak, és monológokat gyakorolnak. Úgy éreztem, az ő életük sokkal érdekesebb, mint az enyém.
RM Dacból váltott irányt?
GA Az öcsém járt először a színművészeti televíziós szakára. Olyan jókat mesélt, úgy gondoltam, én is megpróbálom. Közben a színész szakra is beadtam a jelentkezést, ismét, de a harmadik rostáig sem jutottam el, a tévés szakra viszont egyből felvettek. Enyhén megsértődve bár, de végre a Vas utcába mehettem tanévnyitóra.
Igazából csak a másodév végére jöttem rá, mennyire élvezem az osztályomat. A színészlányokkal iszonyú jól lehetett beszélgetni – róluk. Az osztálytársaimmal inkább arról beszéltünk, mi történik körülöttünk, a világban. Éreztem, hogy itt vagyok a helyemen.
RM Ekkor már szorgos diák volt?
GA Nem egyértelműen. A negyedik év végén el is kapott az egyik tanárom, Fekete Ibolya filmrendező, és a maga közvetlen stílusában közölte: Angéla, te még mindig csak egy ígéret vagy! Az ígéret szó előtt egy igen csúnya jelzőt használt. Szemembe vágta, hogy csak lelkizek, kávéházazok meg poénkodom az órákon, ahelyett, hogy csinálnék valami értelmeset is végre.
Akkor már huszonöt-huszonhat éves voltam, és szíven ütött ez a szembesítés. Az utolsó évben kimehettem Angliába tanulni, aztán visszajöttem, és a diplomafilmembe mindent beleadtam, amit csak tudtam.
RM Az eredmények alapján ekkor már sínen volt?
GA Lediplomáztam, majd elkezdődött a nyári szünet. Örültem, hogy van diplomám, és agyondicsérték a vizsgafilmemet, de fogalmam sem volt arról, hogy ezután mi lesz. A sors sietett megint a segítségemre, mert egy producernek eszébe jutottam, akinek egyetemista koromban szerepeltem egy improvizációs tévéműsorában. Egy induló heti magazinhoz kerestek új arcot az M1-en. Akkor még Jenő jelenti volt a műsor munkacíme.
Elmentem a castingra, ami több fordulóból állt, és rajtam kívül szinte minden jelölt színész volt. Utána elutaztunk egy ismerősömmel világot látni. New Yorkban ért a hír, hogy hamarabb haza kell indulnom, mert engem választottak, szeptember 10-én indul a forgatás. Heti magazin lesz, a címe pedig Angi jelenti.
RM Tudta, mire vállalkozik?
GA Egy mókás kis műsorra számítottam, ami szórakoztatva informál. Bejártuk az országot, forgattunk budapesti bunkerekben, balatoni halászoknál, tűzoltóknál, és bányászok között is.
RM Emlékszem egy részre, amelyben a vízi mentők munkáját mutatták be. Angit kihalászták a vízből, majd a mentési protokollnak megfelelően a kezét-lábát egy deszkához szíjazva emelték be a csónakba. Csodálatosan Bridget Jones-os jelenet volt, ahogy a délceg mentősök felemelték a mentőeszközt, amin a víztől csöpögő, ám így is csinos műsorvezető egyfajta bikinis parenyica sajtként madzagokkal körbetekerve díszelgett. Még jól meg is rázták, hogy megmutassák, milyen biztonságosan rögzítették a fuldoklót.
GA Hálás vagyok az életnek ezért a munkáért. Eleinte heves csatározásokat vívtunk a rendezővel, mert csak vicces lányként akart használni, aki időnként furcsa helyzetekbe kerül, én meg be akartam bizonyítani, hogy képzett televíziós vagyok, és szerkesztői agyam is van. Komoly harcok után jó viszonyba kerültünk. Neki köszönhetően később három dokumentumfilmet készítettünk együtt.
RM Mi volt az a három film?
GA A Szomszédaink, a magyarok-sorozat, amit Szlovákiában, Romániában és Szerbiában forgattunk. A rólunk élő sztereotípiákat vizsgáltuk, illetve hogy mi a szlovákok, a románok és a szerbek igazsága, amit esetleg mi nem akarunk meghallani.
RM Ezután megint éles váltás következett.
GA Két és fél év után egyik napról a másikra megszűnt az Angi jelenti. Megint nem volt fix munkám, próbáltam valahogy megélni a jég hátán. Dolgoztam reklámfilmben, írtam cikkeket, interjúkat. A Ridikül Magazinban is megjelent néhány anyagom.
RM Tehát a hagyományos újságírásban is látott lehetőséget?
GA Mindig is szerettem írni, és ez így is marad, de valakinek ismét az eszébe jutottam az MTVA nagy épületében, aki korábban ismert az Angi jelenti című műsorból. Ekkor indult ugyanis a Petőfi TV, ahol terveztek egy napi élő műsort. Itt is volt egy casting, úgy kerültem be.
Az élő adás az egyik legkeményebb műfaj. Nekem ez nagyon nagy iskola. Korábban megszoktam, hogy „nyomom, ami a csövön kifér”, aztán ami felesleges, vagy kevésbé sikerült, úgyis kivágják. Itt viszont meg kellett tanulnom, hogy ne legyek görcsös, miközben pontosan tudom, hogy mindent, ami kiszalad a számon, a nézők is hallanak. Lassan nyolc hónapja csinálom, rengeteget tanultam, de még korántsem vagyok az út végén.
RM Hogyan tovább?
GA Bőven van még hová fejlődnöm műsorvezetőként is. Ezen túl jó lenne elkészíteni a dokumentumfilm-sorozat újabb részeit, vagy esetleg valami mást. Mint talán ebből a beszélgetésből is kiderült, eléggé sodródó típus vagyok. Szerencsére előbb-utóbb valahogy mindig javamra fordítom ezt a látszólagos koncepciótlanságot.
Még nincs hozzászólás