Bezzeg az ő idejükben!
Úgy káromkodni, mint a magyar, senki sem tud - írta egykor Jókai Mór. Cifra káromkodásaira mindig is büszke volt a magyar, ám a mai korban az igazán ízes kifejezések kiveszőben vannak. Melyek voltak eleink számára a durva és melyek a szalonképes szitkozódási formák?
Manapság egyre gyakoribb a trágárság a köznyelvben – gondolhatjuk. Írott forrásaink azonban arról tanúskodnak, hogy éppen így gondolkodtak apáink több száz évvel ezelőtt is. „Bezzeg régen, mivelhogy nem valának ezek az éktelen, Istent méltó haragra indító káromkodások, édes hazánkon is vala az Isten áldása...” – írta Apor Péter 1736-ban.
A nyelvészek szerint régen semmivel sem káromkodtak kevesebbet, mint ma. A különbség az volt, hogy akkoriban következményekkel járt egy-egy trágárság kiejtése. Korábban ugyanis a káromkodás egyet jelentett a mai káromlással, azaz Isten és a természetfeletti erők szidalmazásával – amely büntetendő volt.
„...az olyanokat, akik a teremtőt, a keresztséget, a lelket és a hasonlókat káromolják... első ízben nyilvánosan megvesszőzzék” – szól a törvény 1567-ből, mely szerint harmadízű megismétlésért a nyelv kivágása vagy „kővel agyonveretés” is lehetett a büntetés. A régi szidalmak elsődleges forrásai így a bírósági jegyzőkönyvek lettek, ugyanis ezekben kénytelenek voltak leírni a büntetett szavakat.
Az első fennmaradt források
Bár nyelvünk sokat változott, legalapvetőbb trágárságainkat már eleink is használták. Rotenburgi János német íródeák Luxemburgi Zsigmond udvarában, 1420 körül állított össze egy-egy oldalas „kisokost”, melyben a legfontosabb magyar kifejezéseket gyűjtötte össze a latinul, németül beszélők számára. Ezek között az „ette bart” (adj bort!) és „aen muchet inggemot” (Asszony, mossad ingemet!) mellett olyan trágár kifejezések is szerepelnek, amelyek ma sem tűrik a nyomdafestéket. Az egyik legkorábbi szitkozódás pedig, mely írásban maradt ránk, a II. Lajos zürichi megpróbáltatásait leíró, 1458-as Dubnici krónika latin szövege előtt található. A magyar mondat így hangzik: „Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwttatok werenkewht, ma yzzywk thy wertheketh” (Veszteg, kurvanő fia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket).
Az egykor durva kifejezések
A régi időkben más szavak „verték ki a biztosítékot”, mint manapság. Az atta-teremtette! kifejezés kiejtése az egyik legsúlyosabb véteknek számított. A szó ugyanis az ördög adta, ördög teremtette, kutya teremtette kifejezésből rövidült, mely Isten mindenhatóságát vonja kétségbe. A késő középkorban a ma kedvesnek számító huncfut (huncut) is súlyos káromkodásnak számított. A szó eredetileg szuka nemiszervet jelent, a magyar nyelvbe gazember jelentéssel került át a németből. Az ördög különböző formái, például az „ördög szánkózzék a szegény lelkeden” kiejtése is súlyos következményekkel járt, de tilos volt kimondani a „bizony”-t is, mivel esküdözésnek minősült.
Nagyapáink káromkodásai
A ma mókásnak tűnő káromkodásaink is szörnyű jelentéssel bírtak néhány száz évvel ezelőtt. A Franc egye meg! például a franciakórra, a szifiliszre utal, ahogyan a Rossebb!, azaz a „rossz seb” is. A Nyavalya enné meg! szólás a nyavalyatörés néven a 13-14. századból ismert betegségre utal, ami epilepsziás görcsöket jelenthetett. Ma már tréfásnak tűnik a Ragya törje ki! is, pedig egykor himlőt kívánt a célzottjára.
A jól ismert káromkodásoknak is sokszor csak sejtjük az eredeti jelentését. A Fűzfán fütyülő rézangyalát! egyes elméletek szerint onnan ered, hogy az állataikat védő juhászok rézből készült farkascsapdákat csíptettek fel a fára, amelynek fogain keresztül átfújva a szél fütyülő hangot adott. Trágárságokból származnak azonban az ártalmatlannak hangzó Kutyafáját!, Kutyafülit! kifejezések, melyek a 20. századi szépített változatai az egykor az ebek egyéb alkatrészére utaló káromkodásnak.
Az egykor csúnyának számító kifejezések nagy része beépült a nyelvünkbe, és mára elvesztette eredeti jelentését. Bár eleinte fintorgunk és ellenkezünk egy-egy, a sajtóban megjelenő szalonképtelennek tűnő szótól, nyelvünk alakulását nem állíthatjuk meg. Ki tudja, ükunokáink mennyire fogják mókásnak tartani a ma megütközést keltő kifejezéseinket...
Még nincs hozzászólás