Az üveghegyen innen
Kétirányú a forgalom azon a bizonyos, képzeletbeli üveghegyen, sokan nálunk találnak otthonra. Külső szemmel látnak minket, és néha meghökkentő, mi mindent vesznek észre.
Egészen különböző módokon és nagyon sokféle ember érezheti magát magyarnak, függetlenül attól, hogy a külvilág mit gondol róluk. Lorna Králik egy ohiói kisvárosban született Amerikában, a mamája Nicaraguából vándorolt be az USA-ba. Több kitérő után magyar férjével és három gyerekével nyolc évvel ezelőtt érkezett Budapestre.
„A város hozzám is tartozik már, hogy egyre nagyobb részét »birtoklom«. Vannak saját szertartásaim, mint például a szombat-vasárnap reggeli futás, a pincérek ismernek már a kedvenc helyeimen. Ezek a kapcsolatok nemcsak a futócsoporthoz kötnek vagy a kávézóhoz, hanem a városhoz, a magyarsághoz is.
És mindez együtt – bármilyen abszurdul is hangzik – azt eredményezi, hogy én is magyarnak érzem magam, amiben persze van egy kis »csak azért is«. Három-négy éve már, hogy otthonként gondolok Budapestre. Persze, amikor például New Yorkban vagyok, az nagyon izgalmas, és iszonyúan élvezem, de amikor Budapesten leszáll a repülő, úgy érzem, hogy hazajöttem” – magyarázza Lorna.
A férjével Kaliforniában ismerkedett meg az egyetemen, és eleinte eszük ágában sem volt Magyarországra költözni, bár minden évben jöttek nyáron. Amerika után három évig Írországban éltek. Ide érkezett hozzájuk cserediákként egy magyarországi barátjuk tizenhét éves lánya, akinek a műveltsége, nyitottsága, érett hozzáállása a világhoz annyira lenyűgözte őket, és annyira más volt, mint amit Amerikában és Írországban a hasonló korú fiataloknál láttak, hogy elgondolkoztak a dolgon.
És mivel úgyis iskolát kerestek az ekkor tizenegy éves legnagyobb gyereküknek, a legközelebbi látogatásukkor körülnéztek Budapesten, és rátaláltak a Radnóti Miklós Gyakorlóiskolára. Ekkoriban már épült a házuk is, s bár eredetileg csak nyári főhadiszállásnak szánták, az otthonuk lett.
„A gyerekek rengeteg dolgot eldöntenek az ember életében, de sose bántam meg, hogy ide költöztünk. Végre egész rendesen megtanultam magyarul is, bár a ragokat még nem mindig sikerül eltalálnom. Nagyon sajnálom azokat a külföldieket, akik itt élnek több évig anélkül, hogy tudnának magyarul. Egy év kemény nyelvtanulás annyira mássá teszi azt, ahogy megéli az ember az életet, akkora a különbség az élmények mélységét illetően, hogy nem kérdés: megéri.”
Lorna mamája bevándorlóként megtapasztalta a „kívülről jövés” minden hátrányát, de az előnyeit is. Mindig azt mondta a lányának, szereti, hogy ránézésre is látszik rajta, hogy nem „bennszülött” amerikai, mert így mindenki rögtön megjegyzi, és ez jól jöhet az üzleti életben, hiszen nem csak egy a százezer hasonlóból. Ráadásul, mivel máshonnan jött, kívülről is rálát arra a világra, amelyben él.
Ez persze Lornára is igaz: meglepő módon leginkább a humort hiányolja a magyar emberekből, azt, hogy nem képesek magukon nevetni. Az abszurdnak nagy hagyománya van nálunk, de az, hogy nevetni tudjunk saját magunkon, hiányzik, pedig segítene vidámabban élni.
Azt mondja, Magyarországon mintha méltóságon alulinak tartanák az őszinte kitárulkozást, pedig mindenkinek hasznára válna, ha az emberek meg mernék mutatni, hogy nem hibátlanok. A másik dolog, ami feltűnő számára, hogy bármiről is szól egy beszélgetés, mindig a múltra terelődik a szó.
„Mára eljutottam oda, hogy meg merem mondani, értem, hogy sok minden tényleg nagyon nehéz volt, de itt az ideje továbblépni: nézzük meg, hogyan lehet másként, jobban csinálni a dolgokat. Nem lehet csak azért egy rakás készpénzzel indulni vásárolni, mert eddig is mindig ezt tettük. El kell fogadni a változást.”
Az első magyarországi benyomásaival kapcsolatban elmeséli, mennyire megdöbbentő volt számára, hogy amikor felszállt a villamosra, mindenki hatvanöt éves volt, vagy idősebb.
„Nem akartam hinni a szememnek, de mostanra már megszoktam, hogy ha 9 után utazom, akkor ezt látom. Mindennap a 8-as buszon ülve a keserű arcok is feltűnőek, pont mintha a világvége közeledne. A tömegközlekedési eszközökön remekül átélhető, hogy az emberek az egyébként jogos frusztrációikat a közvetlen környezetüknek adják tovább. Közép-Amerikában például, ahol sokaknak vannak komoly nehézségeik, sosem éreztem ezt.”
Ugyanakkor azt sem fogja elfelejteni, mennyire segítőkész volt mindenki velük az elején, amikor bele kellett tanulniuk egy teljesen ismeretlen rendszerbe, ahol a legegyszerűbb dolgok sem maguktól értetődőek: hogy például egy zeneórára füzet is kell, nemcsak a hangszer.
Mindig akadt valaki, aki részletesen elmagyarázta, mi hogyan működik. Ha már a pozitív dolgoknál tartottunk, az is eszébe jut – talán nem függetlenül a perzselő kánikulától –, hogy nincs jobb dolog, mint ülni valahol a Balaton közelében egy házi borospincénél, és bort iszogatni egy billegő asztalnál.
Még nincs hozzászólás