Az öregek érdekesek és értékesek
Mostanában az idősebb emberekre csak akkor figyelünk, ha valami különlegeset tudnak, mondjuk a nyolcvanéves bácsi síelésre oktatja az unokáit Ausztriában. Pedig sok mindent megtanulhatnánk tőlük, ha a hétköznapi öregekre is figyelnénk. De ez ma már nem divat.
Szerencsére vannak kivételek. Gimesi Dóra íróhoz és Hoffer Károly bábtervező-rendezőhöz mindig is közel állt az idősebb korosztály. Többéves rákészülés után Az időnk rövid története címmel csináltak egy bábelőadást, amely – mint alcíme mutatja – öregekről szól fiataloknak.
Biztos kell ahhoz egyfajta érzékenység meg kíváncsiság, hogy ennyire „élők” legyenek a figurák, a jelenetekből összeálljon a múlt, emberek egész élete. Ráadásul nem csak a konkrét figurákat látom: felrémlenek személyek, akiket ismertem, a mozdulataik, újabb és újabb arcokat kapnak ezek az öreg bábok.
Dóra meg is fogalmazza: a bennük lévő szeretet teszi lehetővé, hogy ironikusan, humorosan tudnak közelíteni a témához. Hoffer Károly ehhez hozzáteszi, hogy több idősebb néző mondta már neki előadás után: nyilván fogalma sincs, mit ábrázolt tűpontosan, mert ennyi idősen még nem értheti.
Mindkettejüknek nagyon szoros kapcsolata volt-van a nagyszüleikkel. Úgy alakult, hogy szinte egyszerre vesztették el egy-egy nagyszülőjüket, sokat beszélgettek, azután elhatározták, hogy egy előadásban fognak mesélni róluk.
„El akartuk raktározni magunknak a nagyszüleinkről meglévő emlékeinket, mert már fiatalon is elkezd felejteni az ember. Gesztusokat, szavakat, jeleneteket, a történeteket, amiket meséltek – mondja Hoffer Károly. – Most még van rálátásunk az öregségre, fizikailag még nem érezzük, mit jelent, de húsz év múlva már számunkra is testi valóság lesz, és akkor elvész az objektivitás.”
Van a darabban egy párbeszéd, mikor a parkinsonos öreg, Csabi bácsi sorsjegyet vesz. Hoffer Károly elmondta, hogy ez is egy életből lopott jelenet: Egy idős férfi előtte vett kaparós sorsjegyet egy üzletben, elkezdte remegő kézzel kapargatni, majd felnézett az eladóra mosolyogva, mintha azt mondaná, hogy na, erre legalább jó a kezem.
Azért nem tudom, nem arról van-e szó, hogy a humort csak egy fiatal tudja „belelátni” egy ilyen helyzetbe; azok, akik benne élnek, már kevésbé.
„Ha valamit tanultam a nagyszüleimtől, azt egészen biztosan, hogy elképesztő bölcsességgel és öniróniával tudtak rálátni saját magukra, a saját időskorukra. Nyilván borzalmas egy ilyen betegség, de meg lehet találni benne az iróniát” – érvel Gimesi Dóra.
Csabi bácsi kutyasétáltatós jelenetét is az életből lesték el: a darab írója hat-hét évvel ezelőtt a Rákóczi úton látta, és rögtön felírta, nehogy elfelejtse: egy öreg bácsi úgy sétált a szintén matuzsálemi korú kutyájával, hogy húzott maga után egy kerekes bevásárlókocsit, amelynek a tetejére gumipókkal rögzítette a tacskót.
Szívet facsaróan magányosak ezek a darabbéli öregek: négyük közül egynek tűnik fel hozzátartozója, de ő is Ausztráliában él, és csak Skype-on tartják a kapcsolatot. Hoffer Károly szerint mindenkinek a környezetében akad ilyen magára maradt idős ember. Felidézett egy nemrégiben átélt tipikus jelenetet, mikor egy néni az OTP-ben egy hosszú ügyintézés után, pakolás közben a bank alkalmazottjának kezdte el mesélni, hogy mostanában nem alszik jól.
„Nagyon jellemző a mai világunkra, hogy magukra hagyjuk őket. Ezért is volt fontos számunkra, hogy a darabban a történet végén a négy egymáshoz csapódott emberből egy kis közösség jön létre: az biztos, hogy ők már nem egyedül fognak meghalni” – hangsúlyozza Dóra.
Amikor valaki már alig képes kimozdulni otthonról, a szeme miatt olvasni se tud, hirtelen nagyon sok ideje lesz, és ilyenkor rátör az emberre a múlt. A négy főszereplőből kettő visszatekintve már látja, hol hibázott, de úgy tűnik, kapnak még egy esélyt az élettől. Gimesi Dóra egyértelműen fogalmaz ezzel kapcsolatban:
„Nincs olyan időpont, amikor már késő lenne újragondolni az életünket, és olyan időpont sincs, amikor ne lehetne elkezdeni valami újat. Ez a négy ember pontosan ezt teszi.”
A mozgás lassúsága fontos eleme az öregségnek. A test korlátait érzékletesen mutatják meg a bábok, Csabi bácsi csípőprotézisétől kezdve Mara néni még éppen keresztbe rakható lábáig. Éles a kontraszt a lassan mozgó aggastyán bábok és erőtől kicsattanó, lendületes mozgatóik között.
„Azokat a finomságokat kerestük, amiket a test még éppen képes megcsinálni ennyi idősen, de már nem észrevétlenül.
Erről is a nagyapám jut eszembe, és az öregedés igazi tragédiája: belül még pörög az ember ezerrel, rengeteg mindent szeretne átadni, megmutatni a múltjából, megtanítani az utána jövőknek, de közben a mesélés már szakadozott, lassú, és a »közönség« nagy része a történet felénél feladja, mert türelem, idő és szeretet kell ahhoz, hogy az ember végighallgassa” – mondja a rendező.
„Az, hogy az öregek érdekesek és értékesek, nekünk nem kérdés, és jó lenne ha másoknak se lenne az. Ha valaki megnézi ezt az előadást, és utána csak fél órával többet beszélget a nagyszüleivel, már megérte” – teszi hozzá Gimesi Dóra.
Még nincs hozzászólás