Az ő dolga az én dolgom
Mi ad erőt azoknak, akik önzetlenül áldoznak az idejükből másokra? És meddig terjedhet az a segítség, ami még nem vesz el belőlünk?
Él nálunk a faluban egy férfi, Lajos bácsi, vagy ahogyan mifelénk ismerik, a tyukodi istenes poéta. De most nem erről az oldaláról szeretnék szólni, hanem arról, hogy miért tartják különös figurának őt. Lajos bácsi egy kicsi vályogházban lakik, huszonnégy kecskéje, két lova és megannyi aprójószága van. Két kezével szerzi be a téli tűzrevalót, maga termeszti az élelmiszereit.
Ez már önmagában is egész napos elfoglaltságot jelentene, de nem neki. Neki emellett gondja van az egész falura. Mindenki dolga az ő dolga is. Ott segít, ahol szükség van rá. Nem kell hívni, megkérni, ő maga jelentkezik segítségül. Én is így ismertem meg őt.
Apukám halála után egyszer csak megjelent nálunk egy göndör, fehér hajú ember, ősz szakállal, olyan volt, mintha Pierre Richard és a Télapó keveréke lenne. Egyébként ezek a tulajdonságai nem csak a külsejében mutatkoznak meg. Olyan vicces és szórakozott, mint a színész a szerepeiben, és olyan jótét lélek, mint a Mikulás.
Szóval Lajos bácsi eljött hozzánk, mert tudta, hogy apukám halála után ketten maradtunk anyukámmal, az öcsém még egyetemen tanul, és úgy gondolta, jól jönne a férfisegítség a háznál. Tudtuk, hogy mindenben segít, fát vág, mezőgazdasági vagy kőművesmunkát végez, kéményt kotor, ha kell, rászoruló gyerekeknek ruhákat gyűjt, vagy egész télire való tüzelővel látja el a szegény családokat. De már az is többször előfordult, hogy a kis saját jövedelméből vásárolt be éhező gyerekeknek.
Vagyona nincs, amit ad másoknak, azt önmagából, az idejéből, erejéből adja. Odafigyelést, törődést, segítséget. Ezzel a másokhoz való önzetlen odafordulással vívta ki magának a különös jelzőt. Már ez is elgondolkodtató, hogy a mai világban a hozzá hasonló emberek számítanak csodabogárnak. Ők azok, akik olyan ritkaságszámba mennek, hogy valami „defektet” feltételezünk a személyük mögött.
Dr. Szöőr Anna pszichológus szerint az ilyen személyiségű ember nem csupán nagyon empatikus, hanem altruista is. Az altruistákra az jellemző, hogy szinte már a maguk kárára is képesek segíteni. Valamint Lajos bácsinál feltételezi azt is, hogy az ő értékmérője nem a 21. században megszokott.
Nem az anyagiakban méri az értéket, mert számára a szeretet a mérték, és az isten meghálálja ezt neki. Az ilyen személyiségű emberek ösztönösen érzik az erőt, amit a mások megsegítéséből kapnak, érzik, hogy ez számukra lelkileg és fizikailag is jót tesz. Amiben nem tévednek – tette hozzá a szakértő –, hiszen számos tudományos vizsgálat igazolta már a jó cselekedetek, a másokkal való törődés immunrendszert erősítő hatását.
Például statisztikák mutatják, hogy az a szülő, aki sokszor kel fel az éjszakákon át síró csecsemőjéhez, tovább él. A betegápolás megerősít, pozitív hatással van az ápoló immunrendszerére is. Az az elesett pedig, akiért imádkoznak, gyorsabban gyógyul.
A pszichológusnő a saját példáját is megosztotta:
„A kisebbik fiam egyszer azzal állt elém, hogy én nem feltétlenül azért vagyok jó anya, hogy a gyermekeimnek kedveskedjem, nem azért váltam odafigyelő rokonná, hogy a családtagjaimat segítsem, de még a barátaimmal sem azért vagyok odaadó, hogy ezzel csakis nekik kedvezzek, hanem mert a gondoskodás az ember legbelsőjéből fakadó, már-már ösztönös lelki szükséglet.
Első hallásra meglepődtem ezen a gondolaton, hiszen néha igencsak súlyos terhet ró rám az, hogy sakkoznom kell az időmmel, mert törődöm a szeretteimmel. Valóban a legbelsőbb lelki szükségletünk a másokról való gondoskodás, illetve a másoknak való örömszerzés, de a mi elégedettség-érzésünk csak akkor lehet teljes, ha érezzük a szeretteink felénk áramló háláját, megbecsülését.
A törődés akkor esik igazán jól annak, aki kapja, ha a róla gondoskodó ezt örömmel és nem megfelelési kényszerből teszi, hiszen az emberi kapcsolatok alapja a kölcsönösség.”
A lelki egészséghez elengedhetetlen a tiszta lelkiismeret, amely kizárólag akkor érhető el, ha úgy érezzük, mindent megtettünk azért, hogy jó emberek, jó családtagok vagy barátok legyünk.
„Nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki másokkal törődő és odafigyelő legyen. Kevés van belőlük, és azok közül is sokakat már-már komikusnak tartanak érte, mint Lajos bácsit. Ez azért van így, mert félünk törődők lenni, mivel úgy gondoljuk, hogy ezáltal sebezhetővé válunk.
Hiszen a mai világ az adok-kapokra épül. Amit befektetünk, amit adunk, azt szeretnénk vissza is kapni, és amint ez nem történik meg, úgy érezzük, megfosztottak minket valamitől – mondja a pszichológus, aki szerint az odafigyelés, a másokkal törődés sokat változott az elmúlt évtizedek alatt, ami főként annak tudható be, hogy a nagycsaládok felbomlottak.
– Egy igazi, meleg családban az emberek tudják, hogy vannak dolgok, amelyek elsőbbséget élveznek, úgy mint a kisbaba születése, vagy épp a beteg családtag ápolása, és megértik, ha emiatt forgószínpadszerűen vetül rá mindenkire a figyelem.
A nap 24 órából áll mindnyájunknak, amelyből mindenki ki tudja számolni, mennyit foglalkozik munkával, háztartással, alvással stb. És vajon nem lopjuk-e meg azokat, akiket szeretünk, ha nem figyelünk rájuk eléggé? Hiszen a törődés, az odafigyelés alapja az idő. A nekünk kimért időnkből adunk másoknak.”
A pszichológusnő szerint mindazonáltal szükséges korlátokat is felállítani, vagyis tudnunk kell nemet mondani. Lajos bácsi esetét olyan orvoséhoz hasonlította, aki soha nem kapcsolja ki a telefonját, mert éjjel-nappal elérhető akar lenni a betegei számára. A másik ember dolga a mi dolgunk is, de nem a mi életünk.
Még nincs hozzászólás