Az illem, a szabályok és a gyerek
Mit kell mondani? Ez volt az a mondat, amelytől fel akartam robbanni gyerekkoromban. Mert pontosan tudtam, hogy mit kell mondani az átnyújtott csokira válaszul, mondtam is volna, ha anyukám nem előz meg folyton a kérdéssel.
Nincs megalázóbb, mint elsuttogni egy köszönömöt, miután figyelmeztettek rá. Mennyivel vidámabb, kedvesebb lett volna, ha anyám vár kettő másodpercet, és kimondhatom magamtól, szívből. Ő valószínűleg azt akarta megmutatni, hogy szuperanya, aki egyrészt ismeri az illemet, másrészt a gyerekét is megtanítja rá.
A súlyos baj akkor következett be, amikor tizenéves koromban ugyanezt csinálta. Sőt, a liftben is rám pirított a szomszéd nénit látva, hogy kicsim, köszöntél?
A gyerek örökre kicsi
Anyukám mániája a nevelésemmel kapcsolatban máig sem múlt el, valószínűleg azért, mert ő is úgy van vele, mint a legtöbb anya, hogy én még kicsi vagyok, örökre kicsi is maradok, bár elmúltam ötven. A kínos csak az, hogy a harmincéves lányom múltkor rám rivallt, hogy persze hogy megköszöntem, anya! Elvörösödtem, mert rádöbbentem, hogy ugyanazt csinálom, amit az anyukám. Mekkora égés, te jó ég!
Mutass példát!
Hosszan értekezhetnénk arról, hogyan lehet illemre nevelni a gyereket, de rá kellett jönnöm, hogy sehogy. A gyereket nem lehet illemre nevelni. A gyerek, ha illemtudó környezetben nő fel, akkor illemtudó lesz.
Ha a szülők csak olyankor illemtudók, amikor kikerülnek a négy fal közül, otthon viszont modortalanok egymással, ha nem kérnek, hanem követelnek, akkor a gyerek sem tanulja meg, milyen jólesik egy köszönöm, egy kérem. Ismerni fogja, persze, a betanult formulákat, de csak alkalmasint fogja használni őket.
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2024. évfolyama 6. számának 50. oldalán!)
Még nincs hozzászólás