Az éremben ott csillog a szülő is!
Mennyi „láthatatlan munkával” jár egy családnak a gyerek sportéletének menedzselése? Erről mesélt nekünk néhány anyuka.
Öröm és büszkeség
Csajbók Adriána egyedül neveli két gyermekét. A kisfia hat éve heti négyszer jégkorongedzésre jár. „Nincs hétvégénk, és sokszor hajnalban kelünk a vidéki meccsek kedvéért. Munka után rohanok érte az iskolába, a lányommal a padokon tanulunk, a jégcsarnokban. A fiammal este tanulok, főzés közben. Büszke vagyok rá, a sportnak köszönhetően jutott el Erdélybe, Prágába, Kanadába. A lányom szinkronkorcsolyázik, így nálunk heti hat nap a sportról szól. Magamra nem jut időm, nem is emlékszem, mikor voltam utoljára például moziban. Nem könnyű egy fizetésből finanszírozni a sportolást, de a legjobb dolog látni a csillogó szemű gyerekeimet. Rengeteg munkával és utazással, de ugyanennyi örömmel és büszkeséggel is jár ez.”
„Az ő sikere kicsit az én sikerem is”
„A kisfiam tízéves múlt októberben, hatodik éve karatézik, most zöldöves, és országos versenyeken indul, már elsős kora óta – meséli Bihariné Kun Erika. – Tavaly a korosztályos magyar bajnokságon kumitében ezüstérmes lett. A legmegterhelőbb a versenyekre, az edzőtáborba szállítás, mert ez egész napos elfoglaltság, és bejárjuk az országot, Sárvártól Egerig. Feladat még a felszerelésének a rendben tartása: a hófehér karateruha mosása, vasalása.
Egy-egy verseny előtt és után sok odafigyelést igényel a lelki felkészítés, illetve az élmények feldolgozása. Sokszor a tágabb értelemben vett család életét ehhez kell igazítanunk. A dolog szépsége, hogy az ő sikere egy kicsit az én sikerem is. A sport pozitív hatásain túl a karateedzéseken fegyelmet, tiszteletet is tanul; egy ösztönző, egymást segítő közösséghez tartozhat, ami tartást ad neki. Ráadásul az övvizsgákra készülve már én is megtanultam legalább száz szót japánul.”
„Látjuk a gyerek küzdelmét, munkáját”
„A fiam nyolc és fél éves kora óta heti négy alkalommal iskola után a mi megyeszékhelyünkről utazik a szomszéd megye székhelyére, edz, aztán hazajön. Ez kb. 4 órás kiruccanást jelent – sorolja Horváth Andrea. – Négy és fél évig a férjemmel felváltva hurcoltuk, de mivel több gyerek jár ebben a cipőben, sikerült megszervezni, hogy három család hangolja össze az utazást, így ránk már csak két fuvar jut egy héten.
Ehhez hozzájön a bajnokság időszakában (októbertől április közepéig) a hétvégi meccs, ami Magyarország nagyvárosait érinti, keresztül-kasul az országban. Most már hétköznap is akadnak meccsek, ami szintén utazással jár, ez nyilván érinti az iskolai hiányzásokat is. Ilyenkor apuka a gyerekfuvarozó, anyuka a pótolni való tananyag begyűjtője, illetve a másik gyerek terelője. Mindezt örömmel tesszük, hiszen látjuk a gyerek akaratát, küzdelmét, munkáját, sikerét benne. A környezetünkben gyakorlatilag nincs olyan ember, aki normálisnak tartana minket – fűzi hozzá nevetve. – Mindketten két állásban dolgozunk. Fogalmam sincs, hogyan elég minderre a nap 24 órája…”
„Ötkor kelünk”
„A tizenegy éves lányom versenyúszó, a tizenhárom éves fiam igazolt futballista. Ötkor kelünk, hogy háromnegyed hatkor már ott legyünk a 20 km-re lévő uszodában – meséli Fülöp Szilvia. – Edzés után irány a suli, tanítás után ismét úszásra sietünk, a kisfiam heti háromszor busszal jön utánunk. Nagy szervezést igényel, hogy a gyerekek mindennap ott legyenek az edzésen. Hétvégén pedig jönnek a meccsek, versenyek. Amíg a gyerekek ettől boldogok, addig nincs az az idő és pénz, amit ne áldoznánk rájuk.”
Még nincs hozzászólás