Az eltűnt szeptember elsejék nyomában
A szeptemberi iskolakezdés kétségtelenül az év egyik legérzékenyebb időszaka – igaz, ezt most mondom, 2016 augusztusában, közel negyvenévesen. Amennyire vissza tudok emlékezni egyre inkább ködbe vesző gyermekkoromra, úgy rémlik, hogy a szeptember elsejék mindig egyfajta melankóliával és keserűséggel töltöttek el. Ahogy Karinthy írta a Tanár úr, kérem című művében, ilyenkor mélyen és igen komolyan elszorul az ember szíve.
Gyűlöltem a dolgot. Egyik évben augusztus 31-én tört ki rajtam valamiféle himlőszerű, kiütéses betegség, tetőtől talpig tiszta pötty lettem. Van rá egy ezresem, hogy nem volt nálam boldogabb gyerek az országban.
Az iskolakezdés egyfajta mesterséges és kérlelhetetlen lezárása volt a nyárnak, azoknak a végtelen hosszúnak tűnő gyerekkori nyaraknak. Felnőtt fejjel az ember annyit vesz észre, hogy június van, lemegy egyszer-kétszer a Balatonra, izzad, mert pokoli meleg van a nappaliban, és huss, már vége is az egésznek.
Múlt héten besétáltam egy nyomtatványboltba, és megláttam a klasszikus négyzetrácsos és vonalas füzeteket, amelyek azonnal visszahozták az általános iskola alsós éveinek hangulatát. Kék köpeny, csengő, menzás tea műanyag bögrében, grafithegy fut a papíron.
Nemrégiben tettem azt a felfedezést, hogy valószínűleg diszkalkuliás vagyok, ami ugyanaz, mint a diszlexia, csak éppen számokkal. Röviden, nagyon hülye voltam matekból, és hiába jártam különórákra, hiába bámultam a törteket meg az egyenleteket, egyszerűen nem mentek a fejembe. A múlt héten tudtam meg, hogy manapság már felmentés is járhat, ha a gyerek diszkalkuliás. És ezt most mondják!
A nyolcvanas években persze senkinek fogalma sem volt róla, mi a fene az a diszkalkulia, úgyhogy végigszenvedhettem tizenkét évet abban a tudatban, hogy kuka vagyok a matekhoz, ami végül is igaz, csak nem úgy, ahogy hosszú ideig gondoltam. Egyszerűen túl korán születtem.
Sokszor hallani iskolakezdés környékén azt, hogy a gyerkőcöknek elegük van a suliból, alig várják, hogy „nagyok” legyenek. Én is mondtam ilyesmit, és ilyenkor nem egyszer azt a választ kaptam, hogy ne siess felnőni, kisfiam.
Persze, hogy élveztem, hogy két és fél hónapon át az égvilágon semmit sem kellett csinálnom – mostanában két és fél napra sem tudok elszakadni a munkától. Ugyanakkor nem lennék megint tizennyolc év alatti, mert már akkor sem szerettem, ha megmondták, mit csináljak, hová üljek, mit olvassak és így tovább.
Egészen érdekes lesz majd elindítanom a gyerekemet az iskolába, nézni az aggódással teli tekintetét. Azt hiszem, azt fogom gondolni, hogy „fiam, együtt érzek veled, de ez van. Nyolc év az egész, és próbáld a jó oldalát nézni. Lesznek barátaid, pár érdekes dolgot is megtanulsz, és nyáron két és fél hónapig nem kell csinálnod semmit.”
És még valami: ez a huszonegyedik század. Már minden általános iskolás matektanár tudja, mi az a diszkalkulia.
Még nincs hozzászólás