'Az életem olyan, mint egy sakkjátszma'
Komponál, előad, fest, szalont vezet, tehetségeket mentorál. Kárászy Szilvia élete és művészete egybefonódik: különös, összművész tehetség, aki egész pályája során csak a belső hangjaira hallgatott.
RIDIKÜL MAGAZIN Zongoraművész vagy, de zeneszerzőként is dolgozol. Mindig egyértelmű volt, hogy a zene lesz az életed?
KÁRÁSZY SZILVIA Énekelni kezdtem először, és az első színpadom – úgy hat-hét éves lehettem – egy kútkáva volt. A családi nyaralóban, Balatonszéplakon esténként összegyűlt a család, ők voltak a publikumom. Ezekből a spontán produkciókból derült ki, hogy van tehetségem a zenéhez, addig ugyanis nem tanultam ilyesmit. Később aztán felvettek a zeneiskolába, majd a konzervatóriumba, ahol zongora főtanszakra jártam.
Sokáig a sport volt az első a számomra, épp a konzervatórium megkezdése előtt kellett választanom a tenisz és a zongora között. Egyébként pluszban még tornásztam, úsztam, vívtam, lovagoltam és kézilabdáztam. Nagy szerepe volt a családnak mindebben, profi sportolók, olimpiai bajnokok is voltak a rokonaim között. A sport megtanított, mit jelent kitűzni egy célt, azt kitartással, gyakorlással elérni, majd megugrani az addigi eredményeket.
De a testi megmérettetésből átléptem egy szellemibe. A kettő szépen kiegészíti egymást, nem véletlenül tudjuk már a görögök óta, hogy egyik nincs meg a másik nélkül. Manapság is fontos, hogy vigyázzak a testemre, hogy erős legyen, egyben tartsam, és nem csupán a színpadi jelenlét miatt.
RM A döntésed után egyértelmű lett az utad, ami odáig vezetett, hogy sajátos, egyedi darabokkal lépj színpadra, női és irodalmi témákkal, rendhagyó előadásmóddal?
KSZ Nagyon sorsszerűen alakult mindez. Ahogy visszatekintek az eddigi életemre, olyannak látom, mint egy zseniális sakkjátszmát, amit előre megkomponált valaki. Minden olyan szépen összekapcsolódott. Viszonylag korán lépett az életembe például Binder Károly, a nagyszerű jazz-zenész, aki által megismertem, milyen az, ha nem csupán interpretálok egy művet. Az ő zeneisége bátorságot adott, neki köszönhetem, hogy megismertem az improvizálás művészetét.
A rögtönzés az élet legizgalmasabb része. Az itt és most kérdései ezek, a pillanat megtapasztalása. 2012-ben aztán játszhattam vele együtt a MÜPA színpadán. Hatalmas ajándék volt ez nekem, a bakancslistámon rajta volt egy ilyen kitüntetett zenei találkozás. Abban, hogy voltaképpen „összművész” lettem, nagy szerepe van a szerelmeimnek. Mindegyikük hozzám tett, adott valamit, egy új műfajt, egy új lehetőséget, megnyitottak engem.
RM Új világ volt a televíziózás, a koncertezés világszerte, a fesztiválszervezés…
KSZ Időszakaim voltak. Annak idején posztgraduális képzésre Freiburgba felvételiztem, az állami zeneművészeti főiskola mesterképzőjére, természetesen zongora szakon, ahová hatvan jelentkezőből hármat vettek fel. A nyolcvanas évek végén óriási dolog volt külföldön tanulni, nekem is nagy változást hozott az életembe. Itt indult el a koncertező karrierem, ám ahogy nyiladozott a világ előttem, rájöttem, nem vagyok az a típus, aki örömét leli abban, hogy egyedül utazzon hónapokig, egyedül éljen hotelszobákban, és ugyanazt a műsort huszonhatszor eljátssza egymás után.
Sokkal jobban izgatott valami különös, egyedi, összetettebb dolog létrehozása, ami ugyan lehet, hogy egy évben csak egyszer hallható, de olyankor meghalok a színpadon. Errefelé indultam el. Ami, persze, nem egy populáris irány. De soha nem voltam karrierista, mindig a lényeg érdekelt. Amit kaptam, annak örültem, és a lehetőségeim kiteljesítettek. Így hát minden kérdés ellenére, öntörvényűen, a saját utamon maradtam.
RM Ezt tanácsolod a fiataloknak is, akiket mentorálsz?
KSZ Nagyon nehéz most a fiataloknak, annyira megváltozott a világ, csak az utóbbi tíz évben is, hogy nem könnyű irányt mutatni. A mentorálás összetett dolog, családilag is jött, hiszen a szüleim, ahol tudtak, segítettek, ebben nőttem fel. Kiemelkedő fiatal művészek nemzetközi zenei versenyeken való részvételét segítjük egy klubbal, mindemellett fogyatékkal élő tehetségeket, példaértékű embereket kutatunk fel, és lehetőségeink szerint támogatjuk őket. Többek között Gyöngyösi Ivett zongoraművész is a mentoráltam volt.
Lehet, hogy egyszer komoly menedzser leszek, de nagyon át kell gondolnom, hiszen világviszonylatban egyre kevesebb figyelem irányul az igazi értékekre. Az egész nyelvezete megváltozott a világnak. Ha gyerekem lenne, akkor nagy gondban lennék, ebből a szempontból örülök, hogy nincs saját gyermekem. Soha nem akartam, és nem értem, miért kellene minden nőnek szülnie. Amikor gyerek voltam, mindig azt kérdezték, nem rossz-e, hogy nincs testvérem. Borzasztó hangsúllyal kérdezték, és nem akarták elhinni az igazat, hogy én nagyszerűen érzem egykeként magam.
Sosem éreztem, hogy egy gyerek szülése által fogok kiteljesedni, biztonságot teremteni öreg napjaimra, mint azt sokan gondolják. Abban hiszek, hogy magunkban is teljesnek kell lennünk, és ami nincs, arról nem tudod, hogy mi nincs. Bölcs az élet, és kegyes. Régebben a gyerektelenség szigorúbb tabu volt. Boldog vagyok így, soha nem bántam meg a döntésemet. Fontos, hogy mindenki magában rendezze el, komolyan tudatosítsa, mire van szüksége. A társadalmi elvárásoknak nem kell megfelelni, aki lélekben független, nem törődik ilyesmivel.
RM A festés hogyan jött mindezek mellé?
KSZ Egy festő barátom épp kiállításra készült, én pedig a műtermébe tévedtem. Mindig azt hittem, fakezem van, de láttam, ő hogyan készíti a műveit, és én is ki akartam próbálni ezt. Egy akttal kezdtem, és rögtön éreztem, milyen izgalmas ez az egész. Meghúzom a vonalat, és ott van. Mint egy őrült, elkezdtem anyagokkal, technikákkal kísérletezni. Aztán ott volt egy kép, és visszanézett rám. Hirtelen nem tudtam, mi volt előbb, én, vagy a kép, hogy történt ez az egész. De persze ritkán jön el ilyen ihletett pillanat.
RM Mint a zeneszerzésnél, úgy működik ez?
KSZ Igen. Zenét se tudsz bármikor szerezni. Egyszer a Tavaszi Fesztiváltól kaptam felkérést egy zongoraverseny megírására, Fazioli zongorára. Márciusra ki volt tűzve az előadás, és én február végén ott ültem egy hang nélkül. Majd egyszer csak, mint egy őrület, elkezdődött bennem valami. És akkor jön, és írod, és átírod, betanítod, levezényled, lezongorázod, és kész. És persze sosem kész…
RM A szalon is ebből a sokrétűségből jön?
KSZ A szalon az egész életemet szimbolizálja. Ez a gyerekkori energiáim helye, itt születtem és itt nőttem fel. Itt totyogtam, itt raktam ki a kockákat, a teraszon volt a homokozó. Itt ütöttem le az első billentyűket. A házban zongorázott Radó Béla bácsi, a szemben lévő házban lakott Fischer Annie. Sok művész járt hozzánk, a családon belül is volt szalonélet. Nem miattam, hanem az egész család miatt lett Kárászy Szalon a neve. Én pedig szeretek bemutatni embereket, és szeretem meglepni őket.
RM Nem igényel ez túl nagy munkát?
KSZ Sok energiát fordítok másokra. Lehet, hogy az úgynevezett karrierem máshol tartana, de talán nem kaptam volna ennyi jót. Színes az egész, van irodalom, komolyzene, jazz, farsang. Szeretem tágan tartani, mint az életemet. Fontos számomra a gasztronómia, a divat, vallom, hogy az életet élvezni kell. Ezt nekem is meg kellett tanulnom.
Még nincs hozzászólás