Az aranyszájú trombitás

2016. augusztus 5. | Írta: Nagy György

Ladies and gentlemen, welcome to Louis Armstrong International Airport! - 2001 óta ezt hallja a New Orleans repülőterére érkező utas. A századik születésnapjára posztumusz kapta ezt az ajándékot szülővárosától Satchmo, az aranyszájú trombitás, aki száztizenöt éve, 1901. augusztus 4-én született.

Interjúiban Armstrong gyakran 1900. július 4-ét jelölte meg a születésnapjaként. A rossz nyelvek szerint ez nem véletlen tévesztés volt a részéről: a függetlenség napjára datált születésnap hazafias érzést keltett a sorozóbizottságban, és ennek köszönhetően nem hívták be katonának…

„Ahol a blues született New Orleansban” (Where the Blues Were Born in New Orleans)

Azokban a napokban éppen hurrikán pusztított a környéken; 1901. augusztus 14-én tíznél többen haltak meg New Orleans Storyville városrészében az özönvízszerű esőben. Ez a környék volt a város szegénynegyede, koszos, csatornázatlan utcákkal, összedőlés szélén álló bordélyházakkal, bűnözéssel, tolvajokkal.

Mindemellett New Orleans a jazz bölcsője is volt – hát persze, hogy itt született a század legismertebb jazz-zenésze. A nagyapja még rabszolga volt, apja pedig egy csavargó, aki korán otthagyta a családját. A kis Louis az utcán nőtt fel, később egy litván emigráns zsidó család: Karnovskyék fogadták őt be, és tőlük kapta az első hangszerét.

Iskolába keveset járt, zenélni is autodidakta módon tanult – annál több időt töltött csavargással. Időnként egy utcazenész kisegyüttessel énekelt, majd tizenkét évesen javítóintézetbe került, mert az újévi balhék során elsütött az utcán egy pisztolyt.

És ez a büntetés megváltoztatta az életét: az intézet zenekarában dobon, kürtön, majd kornetten – a trombitához hasonló, de annál melegebb hangú rézfúvós hangszeren – kezdett el játszani. Megtalálta, amire született.

„Saint Louis Blues”

Amikor tizenhárom évesen kikerült a javító-nevelő intézetből, már a zenélés lett a kenyere. Fokról fokra bejátszotta magát a helyi zenekarokba, majd tizenhat esztendős korában felfedezte az akkori legismertebb New Orleans-i kornettos, Joe „King” Oliver, és rendes zenekari tagként magával vitte a fiút Chicagóba. Közben azért néha szénlehordóként és kirakodómunkásként is dolgozott, de 1923-ban már elkészítette az első lemezét.

Egészen fiatalon megnősült, ám addig bámulta a zenekar zongoristája, Lillian Hardin harisnyátlan térdeit, míg a nő 1924-ben elvált a férjétől, Armstrongot is rávette a válásra, és összeházasodtak. Karrierjében ez volt a második meghatározó fordulat. Lillian megtanította kottát olvasni, a színpadon viselkedni, öltözködni.

Sőt, még fogyókúrára is rávette az addigra 110 kilósra pocakosodott muzsikust, majd 1925-ben rábeszélte, hogy hagyja ott King Oliver zenekarát, és New Yorkba szerződtette a férjét, akinek ettől kezdve meredeken ívelt felfelé a karrierje.

Az ekkoriban a kornettről trombitára váltó Armstrongot a húszas évek második felében már a legvirtuózabb amerikai fúvószenészként tartották számon. Egyes vélemények szerint a másodrangú, képzetlen, dagadt háttérzenész kizárólag Lillian menedzselésének köszönhetően vált világsztárrá…

Satchmo imádta a nőket, főként a gyönyörű lábak szerelmese volt. 1931-ben el is szerette őt Lilliantól egy Alpha Smith nevű táncosnő; sőt, később harmadszor is elvált, és negyedszer is újranősült.

A bölcs zongoristanő azonban továbbra is jó kapcsolatot tartott vele, nem ment többször férjhez, ott volt Armstrong temetésén, és amikor 1971 augusztusában egy Satchmo-emlékkoncertet rendeztek, Lillian eljátszotta Armstrong egyik legismertebb felvételét, a Saint Louis Blues című jazz-sztenderdet – majd a színpadon összeesett és meghalt...

„Az utca napos oldala” (Sunny Side of the Street)

Armstrong a harmincas évekre már igazán beérkezett: énekes sztárokat kísért, Bessie Smithtől Ella Fitzgeraldig, és ekkor kezdett el énekelni is. Világító fogsora, rekedtes, kedves hangja, mókás grimaszai Hollywoodot is meghódították: rengeteg show-műsorba kapott meghívást, sokat filmezett, és évente több lemezt készített. Érdekes, hogy nem születtek önálló szerzeményei, mindössze néhány dal szövegét jegyzi, ilyen például a Tyree Blues.

1932-ben európai, majd világ körüli turnéra indult. „A jazz utazó nagykövetévé” vált egykori New Orleans-i utcagyerek óriási sikert aratott, Japántól Ausztráliáig.

A blues műfaj egyértelműen neki köszönhetően élte túl a negyvenes évek swing-divatát. A hatvanas években aztán a trombita rovására már egyre gyakrabban énekelt, mert arcizmai nem bírták a hosszú koncertek izomfeszültségét. 1965-ben a Népstadionban is fellépett, csaknem 100 ezer ember előtt!

„Milyen csodálatos a világ…” (What a wonderful world)

Az egyik első muzsikus volt, aki – jóval a „crossover” műfaj megjelenése előtt – már vegyítette a jazzt a társműfajokkal, még ha ezt rajongóinak egy része nem is vette jónéven. Sok volt nekik, hogy Armstrong kiszolgálta a szórakoztató műfajt is: kritikusai ezt a klasszikus blues elárulásának tartották. A közönség nagy részét mindez mégsem zavarta.

Az egyetlen Grammy-díját is „pop” kategóriában kapta 1964-ben, a Hello, Dolly! felvételéért. Amikor 1967-ban, a vietnámi háború idején Bob Thiele és George Weiss írt egy amolyan háborúellenes béke-dalt What a Wonderful World címmel, sok zenész a műsorára tűzte – de Armstrong előadásában lett belőle igazi világsláger: fél éven át vezette a brit slágerlistát. Egy jazz-muzsikus dala, a Beatles és a többi beat-banda idejében! 

Voltak azért problémái is – érdekes módon elsősorban a színes bőrű amerikaiakkal. Azzal támadták, hogy világszerte ismert zenész létére nem áll ki a feketék jogaiért – de hát aki valaha is látta, hallotta ezt a végtelenül békés embert, az nehezen tudja őt elképzelni harcos, színpadokon beszédeket mondó mozgalmárként… Hozzá inkább a legismertebb dalának a sorai illenek:
Látom, amint a barátok kezet ráznak,
Miközben azt mondják: „Hogy vagy?”
De valójában azt mondják:
Szeretlek…
Hallom a kisbabák sírását,
És nézem, ahogyan felnőnek.
Sokkal többet fognak tanulni,
Mint amennyit én valaha is tudni fogok.
És azt gondolom magamban:
Milyen csodálatos a világ!

Szép élete volt – és békésen halt meg: hetvenévesen, 1971. július 6-án, New York-i otthonában, álmában érte a halál. 

Címkék: zene, jazz, trombita, louis armstrong, new orleans