Az a gyanús csend

2017. május 12. | Írta: Scheftsik Tamás

Zaj, állandó zaj… Az ember másra sem vágyik, mint hazaérni végre, ahol van egy kis csend. A szerkesztőségek olyan hangosak, a billentyűzet kopogása, a többiek beszéde, a telefon folyamatos csörömpölése és a főnök orgánumának süvítő ereje a hétvégére mindig komoly fejfájást eredményez.

De végre szombat van, most a csendé és a békéé a főszerep. Ülök a kanapén, kávét szürcsölök, a feleségem mellettem, élvezzük a reggelt, a napsütést és főleg a csendet. Apropó, csend. Valami nem stimmel. Olyan néma minden… Nem csörög semmi, nem hallom a fiók húzogatását, a dobolást, a játékok csörgését. Hoppá, hiszen nekem van egy másfél éves fiam, aki bent van most is a szobájában. És csendben van, mély, átható csendben, ami azt jelenti, hogy rövidesen valamilyen visszafordíthatatlan katasztrófa következik.

Az ajtó nyitva, de nem akarok felállni. Olyan jó a kávé és a nyugalom, a béke illúziója. Még egy picit, csak egy kicsit hadd élvezzem, mint az őrült a magánzárkájában, aki arcán széles mosollyal a felborított ágyon guggolva mondogatja: 'Madár vagyok!'

Nem. Hétvége van, és a gyerek szuszog, szöszmötöl, hallom. Önmagában ezek szerint nem tett kárt, a többi meg megvár, most élvezem a csendet.

Amíg az ember agglegény, addig a reggelek egészen másképp zajlanak. A kávé stimmt, a kanapé is, csak az időpont és a társaság változik. Nős emberként a kávé mellé egy szerető, mosolygós feleség is jár, akitől életem legszebb pillanatait, az otthonom melegét és csodaszép gyerekeket kapok. Már ha nincs gyanúsan csendben… Mély, átható csendben.

Persze tiszta sor, ő is élvezi a reggelt a kanapén. Csendben… Biztosan mondtam valamit, ami megbántotta. Vagy tettem valamit, amit nem lett volna szabad, de az is elképzelhető, hogy nem tettem meg valamit, amit kellett volna. Sőt, lehet, hogy csak szimplán rossz napja van, vagy zavarja, hogy nem borotválkoztam, esetleg büdös a szám, mert a fogmosás csak később lesz? Miért van ennyire csendben?

Ebből biztosan hatalmas balhé lesz, megtörve a békét és nyugalmat, amit szombat reggel, a kanapén ülve, egy kávéval a kezemben és a gyerekem szobájából hallható (vagy inkább nem hallható), figyelmen kívül hagyott csendben érzek. Nem bírom én ezt a feszültséget, a folyamatos hallgatást, azt a mély csendet, amivel zsarolnak.

Felpattanok, odavágok egy 'jól van, akkor legyél rám nagyon dühös, nem érdekel'-t a feleségemnek, és a gyerekszobába csörtetve megnézem, mi is történt. A fiam a földön ül, és kis nyelvét kidugva koncentrál arra, hogy a kerek formát valahogyan belegyömöszölje a négyzet alakú nyílásba. A feleségem pedig felrezzen a hangomra a szendergésből, amit a szombati korai kelés okozott, és még a kávéját is kilöttyenti.

Nem bírom én ezeket a hétvégéket, egyszerűen túl sok a gyanús csend.

Címkék: család, csend, csönd, idill, hétvége