A Ridikül Magazin megrendeléséhez kattintson erre a sávra!

Ridikül Magazin logo

A nélkülözés kitartóvá tett - Janicsák Veca

Óriási a dugó a városban, Veca telefonál, ne izguljunk, mindjárt befut. Nem egyedül érkezik ám, hanem egy bohókás, kis fekete, vakítóan kék szemű kutyával.

Janicsák Veca
Fotó: Pitrolffy Zoltán

Lizi körülbelül tíz hónapos menhelyi kutya – meséli Veca.

  • Úgy választottad ki, mint a filmekben látni? Figyelted, melyik kutyával alakul ki kapcsolat?

Ma már képtelen vagyok bemenni menhelyre, annyira megvisel a sok szerencsétlen sorsú állat látványa. Mindet meg szeretném menteni, de nem tudom. Minden kóbor cicát és kutyát haza akarok vinni, napokra el tud szomorítani egy-egy ilyen helyzet.

Az Instagramon láttam meg, hogy Lizi gazdit keres, így találtunk egymásra. Most még nagyon fiatal, kajla, már otthon is tanítgatom, de majd megyünk kutyaiskolába is, és ott megtanulja a fontos dolgokat.

  • Honnan ez a rajongás? Mindig volt kutyátok?

Mindig. Egy skót juhászunk volt, amikor kicsi voltam.

  • A nővéreddel sétáltattátok? A ti felelősségetek volt?

Ő önsétáló volt, de mindig hazajött. Valóságos Houdiniként tűnt el, úgy szökött, hogy elképesztő! Nem lehetett visszatartani. Amikor éppen nem önsétált, kivittük a közeli erdőbe, sokat játszottunk vele, sétáltunk. De nagy szerelmese vagyok a macskáknak is. Misikémet imádom, egyébként ő is befogadott cica.

Ha megmenthetek egy életet, és ráadásul azt is tudom, hogy jó körülményeket tudok neki biztosítani, akkor megteszem. Nálunk a macskák is ki-be járhatnak, nincsenek veszélyben, a kutyának is jó dolga van. Szeretjük őket. Ha tehetjük, kutyabarát helyekre utazunk, visszük magunkkal, ahová csak tudjuk.

  • A családi kutya után lett saját kutyád is.

Tizenhét éves voltam, amikor megvettem életem első saját kutyáját, egy német juhászt. 12 évig élt, most halt meg a nyáron. Borzasztó volt az elvesztése. Adel When we were young című számát hallgattam naphosszat, és hetekig folyamatosan sírtam. Ugyanis együtt nőttünk fel, és minden egyes pillanatban eszembe jutott az együtt eltöltött idő, az elképesztő odaadása, a mérhetetlen önzetlensége.

  • Milyen kislány voltál?

A nővérem szerint egy kismanó voltam, és azt hiszem, igaza volt. Nem voltam hercegnőtípus, elvont voltam, szerettem a sötét ruhákat. Folyton olvastam, rengeteg könyvem volt.

Fotó: Pitrolffy Zoltán

  • Már egészen kicsiként elkezdtél énekelni. Mire emlékszel?

Anyukámnak már nagyon korán bejelentettem, hogy „opera- vagy popnő” leszek. És tulajdonképpen így is lett! Édesanyám azt mondta, hogy már a bölcsőben tökéletesen visszadaloltam neki.

Amióta emlékszem, a zene az életem része volt, mindig énekeltem vagy zenét hallgattunk a családdal. Nagyon szeretem a komolyzenét, tanultam is klasszikus éneklést, ami sokáig nagyon vonzott.

A zeneiskolában azonban azt mondták, menne nekem a könnyebb műfaj is, próbáljuk meg! Így átcsábítottak, és játszottam is a dzsesszfúvósokkal. Na, azt hiszem, ott kezdődött minden.

  • Ahhoz, hogy eséllyel el tudj indulni, kellett egy bázis – édesanya, nagymama és a nővéred.

Ez egy igazi fészek volt, jó volt hazamenni. Az is hozzátartozik, hogy nem voltunk elkényeztetve, és szerintem az nem is jó. Hozzá lehet ugyanis szokni, és akkor nem alakulnak ki ambíciók, nem tud elindulni a gyerek a saját útján.

Apukám akkoriban nem volt jelen az életünkben. Sokat nélkülöztünk az anyukámmal meg a nővéremmel. A testvéremnek és nekem ez kifejezetten a hasznunkra vált, szerintem a karrieremnek is jót tett, mert végtelenül ambiciózusak lettünk. Szerettünk volna alkotni, megtalálni a saját világunkat.

Ha az ember túl nagy kényelemben nő fel, akkor nincs küzdelem, és egy művésznek szüksége van arra, hogy legyenek mögötte fájdalmak, mélységek, melyekből később táplálkozni tud.

Édesanyám iparművész, nagyon művelt, olvasott. Ő és a nagymamám mindent megadtak, ami lehetséges volt. A nővérem pedig a bástya volt számomra, egyébként a mai napig az. Azt, amit ma bennem látnak, láthatnak az emberek, jórészt neki köszönhetem.

A nagymamám velünk lakott, az életünk része volt, ahogyan az anyukám is az. A férjem imádja édesanyámat, jól kijönnek, és szükségünk is van a segítségre, hiszen mindketten dolgozunk.

  • Olyan nagymamád volt, aki gőzölgő ebéddel várt a suli után?

Abszolút. És imádtam. Hasonló típusok voltunk, ő is szeretett magában lenni, Képes voltam órákig csendben ülni nála, mellette. Néha megkérdezte, éhes-szomjas vagyok-e, és csinált nekem párolt borsót, mert tudta, hogy azt nagyon szeretem. A mai napig is az egyik kedvencem, bárhol, bármikor szívesen eszem egy kis vajon párolt borsót, rizzsel, némi majonézzel – isteni. 

  • Mikkel várt még?

Volt egy kakaóscsiga-korszaka, egy időben állandóan ezt sütötte. Mi meg alig vártuk, hogy újra és újra ehessünk belőle. Ha valami ízlett vagy tetszett neki, képes volt hosszú ideig csak azt készíteni. Egyébként ebben pont olyan vagyok, mint ő. 

  • Énekeltél az iskolazenekarban. Emlékeim szerint csak a menőknek volt zenekaruk tinédzserkorukban. Te annak számítottál?

Jaj, nem, nagyon nem. Sőt! Sem általános iskolában, sem gimnáziumban nem tartoztam a népszerűek közé. Kifejezetten elvont fazon voltam, visszahúzódó könyvmoly. Mondanom sem kell, hogy közben azért zenélgettem. Ha sikerem volt, örültem, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert én kizárólag azzal törődtem, hogy szeretem csinálni.

Fotó: Pitrolffy Zoltán

  • A visszahúzódó emberek gyakran küzdenek lámpalázzal. Neked volt ezzel gondod?

Végleg leszámoltam a lámpalázzal! Tudom, hogy amikor izgulok, annak mindig nagyon rossz vége van, biztosan elrontom a produkciót. És különben is, anyukám azt mondta, hogy „aki felveszi a kolompot, az lengesse is”, és igaza van.

Ha már úgy döntöttem, hogy kiállok a színpadra, akkor nem lehetek lámpalázas. Aki ezt nem tudja leküzdeni, annak egész egyszerűen nem kell kiállnia, mivel úgy tényleg nem lehet ebben érvényesülni.

Szóval, ezért egyszer leültem, és elbeszélgettem magammal, megnyugtattam a lelkemet, és rádöbbentem, hogy akkor sincs semmi, ha valamit elrontok. Nem történik katasztrófa. Ha valami nem úgy sikerül, ahogy elterveztem, és becsúszik egy baki, attól még a családom ugyanúgy fog szeretni.

Egyébként pedig rájöttem, hogy az egész azon múlik, hogy te hogy éled meg, te hogy kezeled, ha esetleg mégis történik valami. Nem is okozott soha gondot igazán az izgulás. Talán éppen azért, mert nem vagyok exhibicionista, és nem azért álltam színpadra, hogy magamat mutogassam, nem azért, hogy szerepeljek, és nem is a visszajelzés miatt, hogy vajon akkor most mit gondolnak rólam mások.

Mindig annyira szerettem, amit csinálok, annyira élveztem, hogy csak arra tudtam figyelni, egyszerűen feloldódtam az éneklésben, és arra gondoltam, hogy ha én ezt ennyire szeretem, hátha más is szeretni fogja, és hátha örömet okoz majd másnak is.

Egyébként nagyon kis közönségnél szoktam csak izgulni, amikor olyan helyen vagyok, ahol mindössze egy pár fős társaságnak játszom, mert ott látom az arcokat. Valahogy láthatóvá válik, alakot ölt a közönség. Más ez, mint amikor sokan vannak, ilyenkor ugyanis a gesztusokat, arcvonásokat is tisztán látom. Jobban kell koncentrálnom, de általában az első dal első soráig van csak bennem egy pici izgalom, és aztán ez szerencsére elszáll.

  • Annak ellenére, hogy megtaláltad a hivatásodat, most mégis újra iskolapadba ültél, és üzleti és diplomáciai tanulmányokat folytatsz, méghozzá angolul. Miért érezted úgy, hogy erre szükséged van, vagy lehet majd valamikor?

A szakmám művészi feladat, amely inkább a lélekről szól. Szükségem volt valamire, amivel megdolgoztatom az agyamat is. Érettségi után elsodort az élet, és belevetettem magam az éneklésbe. Bár, szerintem, éretlen is lettem volna akkor kiválasztani, hogy merre tanuljak tovább, de most ezt pótolom, és majd használni is szeretném a diplomámat.  

  • Mi a terved?

Sok irányba el lehet indulni ezzel, majd meglátjuk! Még az is előfordulhat, hogy a jövőben egyszer Németországba költözünk. Nagyon szeretem Magyarországot, Budakeszin lakunk, ami maga a csoda, pár méterre ott az erdő. Imádok itt élni, de ha a férjem munkája úgy hozza, akkor arra vesszük az irányt, ráadásul az unokatestvéreim is kint élnek.

Ha így lesz, akkor sem esem kétségbe, mert a végzettségemmel ott is el tudok majd helyezkedni. Az mindenestre biztos, hogy ha mennénk, akkor csakis családostul, nem bírnám elviselni a különlétet, azt, hogy szétszakadjunk. A zenei pályát azonban akkor sem adnám fel.

Jelenleg is számtalan projekt tervben van, többek között egy új album előkészületei is zajlanak, valamint folyamatosak a koncertek a live act formációmmal, amelyben egy DJ-vel, egy hegedűssel és két vokalistával járjuk az országot.

A nagy vágyam egyébként az volt, hogy az ENSZ-nél dolgozhassak, talán egyszer majd sikerül! Mindig nagy szabadságharcos voltam, kiálltam a fontos ügyek mellett. Ez gyerekkoromtól így van, sokszor bajba is keveredtem emiatt az iskolában, mert megvédtem a gyengéket. Éppen ezért én a gyerekekért szeretnék tenni, olyanokért, akiket bántalmaznak, vagy rossz soruk van.

  • Milyen anyuka vagy?

Az egyensúlyt keresem, hogy jó szülő is legyek, neveljem is a gyereket, legyenek szabályok, de azért ne legyen minden túlszabályozva.

  • Van, amit nagyon másképp akarsz csinálni, mint ahogy gyerekkorodban volt?

Édesanyám kedves bohém, szülőként is az volt, és ráadásul engedékeny. Ennek köszönhetjük, hogy nem voltunk rossz kamaszok, nem volt miért lázadnunk. A tanulásra azonban annyira nem figyelt. Mindig azt mondta, hogy ráértek arra, most inkább játsszatok!

Ennek ellenére azt gondolom, hogy egy kisgyereknek meg kell szokni a tanulást, hogy később meg tudja majd állni a helyét. El is döntöttem, hogy én erre mindenképpen jobban oda fogok figyelni.

  • Lehet, hogy mégis anyukádnak volt igaza, nézd meg, hogy hol tartotok!

Ez igaz, a nővérem is szállodát igazgat.

  • Sokat dolgozol, kisgyereked van, Emma 3 éves. Mennyi időd marad a férjeddel kettesben?

Figyelünk rá, hogy legyen. Szeretünk utazni, és ezzel nem hagytunk fel Emma születése után sem, mi bizony visszük őt magunkkal. Nem vagyok a luxusnyaralások híve, inkább hátizsákkal indulunk útnak. Emma 10 hónaposan volt velünk egy ilyen túrán Indonéziában. Mezítláb mászkált, játszott a többi gyerekkel, nagyon élvezte. Ha nem élvezné, nem mennénk.

  • Nem féltél elvinni ilyen hosszú útra egy csecsemőt, pláne elsőgyerekesként?

Lehet, hogy pont ezért nem aggódtam. Fiatalon lettünk szülők, 26 éves voltam, amikor anya lettem. Így lazábban kezeltük a dolgokat, bár rendszer és rutin természetesen van a napjainkban.

  • Hasonlít rád Emma? Látod magadat benne?

Hát… látom… nyomokban! Mindenkiből hozott és kapott egy kicsit. Az biztos, hogy ő nem olyan félénk, mint én voltam. Szereti, ha pezseg körülötte az élet.

Én nem ilyen kisgyerek voltam. Ültem a sarokban, és alaposan körülnéztem, felmértem a terepet, megvizsgáltam az embereket, mielőtt barátkozni kezdtem volna, ha egyáltalán barátkoztam valakivel. Az én lányom nem ilyen. Ha bemegy valahová, azonnal barátokat szerez, kacag, vidám, beszélget, nevetgél. Elképesztő kis csoda!

Címkék: család, karrier, zeneipar, janicsák veca, janicsák istván

Még nincs hozzászólás

Szóljon hozzá!


Az ide beírt név jelenik majd meg a hozzászólásánál!

Az ide beírt emailcím nem fog megjelenni a hozzászólásban, kizárólag az esetleges válaszhoz tároljuk!

Figyelem! Az ide beírt szöveg minden látogatónk számára látható lesz!

A ridikulmagazin.hu site adminisztrációs és moderálási alapelveibol eredoen elofordulhat késés a beküldés és a megjelenés között!