A nagyrabecsült rémálom
Minden álom jót akar. Még a rémálomnak is fontos üzenete van, meg akar óvni valamitől, vagy el akar indítani valami felé. Az álmok érzelmi megerősítést adnak annak, aki érteni akarja őket.
Nem számít, hogy valaki hol tart az életében, ha elkezd az álmaival foglalkozni, az elkerülhetetlenül elvezeti alapvető kérdésekhez. Bármi legyen is a hite, ugyanazok az alapkérdések merülnek fel benne, amikor megvizsgálja az álmait: Mi ez a félelem? Mi ez a szorongás? Ki vagyok én? Mit keresek én itt? Mit kellene tennem az életemmel? Mi a felelősségem a többi emberrel szemben? Mik a magasabb értékek, túl az én egyszerű önérdekemen? Ezek a kérdések megkerülhetetlenek, ha valaki belekezd az álomélete tanulmányozásába.
Nem véletlenül írtam elsőnek a „Mi ez a félelem? Mi ez a szorongás?” – kérdéseket. Pszichiáterként azt tapasztalom, hogy minden emberi baj mögött a félelem rejlik. Korunk a félelemről szól – hangzik a sommás megállapítás. Óriási mennyiségű könyv és film ábrázolja manapság a „félelmet és a rettegést”, és sebesen nő a félelem okozta tünetcsoportok száma. Fóbiások, depressziósok, pánikrohamokkal küzdők élnek közöttünk egyre nagyobb számban.
Már maga a születésünk is út a félelembe. Kilenc hónapi békés nyugalom után belepréselődünk a szülőcsatornába, s már itt szembekerülünk a legalapvetőbb félelmeink egyikével, a változástól való félelemmel. Félelem nélkül nincs élet. Természetesen ősi idők óta léteznek olyan veszélyek, amelyekre értelmes módon reagálunk félelemmel. De rengeteg olyan félelmünk van, melyek irracionálisak: félünk az elájulástól, lifttől, nyílt tértől, repüléstől, magasságtól, fertőzéstől, víztől, kudarctól, hídtól, alagúttól, de még a szerelemtől, szenvedélytől, boldogságtól és Istentől is.
Ezek az utóbbi félelmek, korlátoznak, boldogtalanná, feszültté, kedvetlenné tesznek, csökkentik alkotókészségünket. A gyógyszerek csak elnyomják a szorongást, és nem segítenek a megszabadulásban. De nem vagyunk tehetetlenek. Segítséget kaphatunk az álmainktól, és éppen a szorongásos, üldöztetéses álmainktól. Ha szorongás van bennünk, meg kell találni a módját, hogy belemenjünk, és túljussunk rajta.
Ezért sorsdöntő hogy, hogyan bánunk a szorongásos álmokkal.
Kurzusaimon és az Álomszínházban gyakran beszélek a szenoi néptörzsről, akik mintaszerűen bántak a szorongásos álmaikkal. A szenoikat Kilton Stewart antropológus, pszichoanalitikus fedezte fel 1932-ben a malajziai szigetvilágban. Azt találta róluk, hogy békés, barátságos emberek, akik az idegeneket gyanakvás nélkül fogadták. Feltűnt Stewartnak a nagy barátságosság, mert az már akkor sem volt megszokott jelenség. Kereste, hogy mi lehet az oka ennek. Azt látta, hogy ezek az emberek minden nap foglalkoztak az álmaikkal. Nagycsaládban éltek, több generáció együtt. Minden reggel elmondták egymásnak az álmaikat, és az öregek az álmokon keresztül tanítottak. Különösen a szorongásos álmokkal bántak mintaszerűen. Azt tanították a gyerekeiknek, hogy: „Meg lehet tanulni nem felébredni a rossz álomból, és megoldást lelni az álmon belül. Ne menekülj el! Tudd, hogy az üldöző is te vagy! Legközelebb, ha például egy tigris üldöz, állj meg, fordulj vele szembe és kérdezd meg tőle, hogy mi járatban vagy tigris koma?”
Ha valaki ezt meg tudja tenni, az nagyon nagy dolog, mert azt jelenti, hogy nem fut már el a félelmei elől, hanem feloldja azokat. Az ilyen álombeli „hőstett” nem végződhet rosszul, senkit nem fal fel az tigris, hisz az is mi vagyunk, te vagy. Az álmainknak mindig mi vagyunk a főszereplői akkor is, ha meg sem jelenünk ezen az álomszínpadon.
Tehát egyszerű a módszer:
1.) Elalvás előtt hívd a félelmetes álmodat. Programozd, hogy ne ébredj fel belőle.
2.) tudd, hogy az álom minden alakja – az üldöző is – mind te vagy,
3.) nézz szembe a félelmetes üldözővel, és állj szóba vele. Tedd barátoddá a félelmet!
Ha rendszeresen gyakoroljuk ezt a módszert, megtanuljuk, hogy hogyan éljünk együtt a félelmeinkkel, hogyan bánjunk velük, és hogyan használjuk fel azokat saját javunkra.
Egy példa: egy fiatalember visszatérő szorongásos álmában egy szörny elől menekülve mindig egy mocsárba került, s abban fuldokolva rémülten ébredt fel. A szülei biztatták, hogy nézzen szembe a szörnnyel. Egyszer aztán, amikor ugyanezt álmodta, a mocsárhoz érve, hirtelen visszafordult, azt mondta a szörnynek: „Légy lepke!” --, és kezeivel lepkévé változtatta a szörnyet, majd beletette a gyűjteményébe. Ettől kezdve eltűnt ez a szorongásos álom, s a valós életben is bátran szembenézett a félelmeivel, kreatív emberré vált.
(A szerző orvos, pszichoterapeuta, az Álomszínház megalapítója)
Még nincs hozzászólás