A humornak öngyógyító hatása van
Leginkább a stand-up műfajából ismerjük őt; fanyar humora, öniróniája, mosolytalansága mára a védjegyévé vált. Nemcsak poénokkal dolgozik, hanem forgatókönyvön, musicalen is; mentorkodik, glosszát, riportokat ír, és akkor érzi jól magát, ha nyugodtan ingázhat a műfajok között. KORMOS ANETT nem akar kizárólag újságíró, sem pedig kizárólag humorista lenni.
RIDIKÜL MAGAZIN Hogy jött az írás az életedbe?
KORMOS ANETT Bár jó felütés lenne, hogy már óvodáskoromban írni akartam, nem így történt. Gimnáziumban glosszát kellett írni, ami annyira jól sikerült, hogy mások is megkerestek, így aztán több évfolyamnyi glossza jött létre. A sikeren felbuzdulva azt gondoltam, hogy feküdjünk rá a könnyebb sodrásra, ebben az irányban kellene folytatnom. Így kerültem Szombathelyre, kommunikáció szakra. Már akkor bejelentkeztem több szerkesztőségnél, hogy elképesztően tehetséges vagyok, nagy hiba lenne, ha nem alkalmaznának, majd feljöttem Pestre, mert szépirodalommal akartam foglalkozni. Viszonylag hamar megjelent az első kötetem, Ingyen színház címmel; nagyon boldog voltam, bár egyetlen forintot sem kaptam érte.
RM Hogyan találkozik az írás és a humor? Például elvárják, hogy viccesen írj?
KA Azt gondolom, ha egy szerzőnek van humora, az átüt még a nem humoros írásain is. Nekem az volt, és most is az a nagy vágyam, hogy minden műfajban tudjak írni, ne jelentsen gondot az átjárás. Legyen szó egy hatsoros cikkről, karcolatról, reklámfilmről vagy bármiről. Mióta feltűntem a televízió képernyőjén, azóta lett elvárás a humor, de nem szeretnék mindig kényszeresen vicces lenni.
RM Valahogy úgy képzelem, hogy a humoristák folyton gyűjtik az anyagot, és felírnak mindent, hátha jó lesz későbbre…
KA Ha írásból élsz, és leírod, amit mondani akarsz, akkor nem igazán tudsz tőle eltérni, és ez átüt a beszéden is. Általában csak vázlatot készítek, nekem az elég.
RM Néhány éve írtál egy könyvet a férfi kollégákról, amelyben bepillantást engedtél a közösségetekbe. Akkoriban azt nyilatkoztad, ez egy nagyon zárt világ. Változott a megítélésed?
KA Akkor még csak rövid ideje voltam a Dumaszínház tagja. Akinek egy hónapban több tucat haknija van, aki kizárólag ebből él, az időnként szembesül azzal, hogyan válik egy poén élet-halál harc tárgyává. Elképesztő a termelési kényszer. Amikor én bekerültem ebbe a körbe, újságíróként dolgoztam, mert meg kellett élnem valamiből, számukra viszont ez hamar megélhetési forrás lett. Éppen ezért könnyebb helyzetben vagyok, és nehezebben is. Én például nem tudom ugyanazt elmondani századszorra ugyanazzal a vehemenciával, míg náluk sokadszorra is úgy lüktet a poénban az energia, hogy hiába hallottam már ezerszer, én is nevetek. Én addig tudom jól csinálni, amíg engem szórakoztat.
RM Te döntöd el, mennyit vállalsz?
KA Mivel már nem vagyok a Dumaszínház tagja, én. A legtöbb ember szeret kötődni valahová, nekem viszont nincs igényem a közösséghez való tartozásra. Nagyon jó volt a társulat tagjaként színpadra lépni, és nem is tudok olyat mondatni, aki engem ott ne kedvelt volna, de ezzel együtt nyilván nem szakadt volna meg a szerződéses viszony, ha tökéletes a harmónia.
RM Másfajta humort, másfajta színpadi jelenlétet várnak el egy női humoristától?
KA Furcsán alakult a stand-upba való bekerülésem. Néztem a tévében, és úgy éreztem, ezt én is tudom; igaz, így voltam a műkorcsolyával is. Aztán addig mondogattam, hogy nekem ez menne, hogy a férjem benevezett a „Mondom a magamét” című tehetségkutatóba. Akkor már négy éve otthon voltam a gyerekekkel, a pszichés összeomlás szélén álltam. Egyetlen dolgot szerettem volna, ha ennek nem lesz nyoma. Nem szerettem volna felkerülni a netre, mint aféle bikicsunáj-lány. Aztán megkeresett Litkai Gergő, és innen már kitalálható a folytatás.
RM A színpadon gyakran figurázod ki önmagad. Az önirónia az egész életedet átszövi?
KA Örkényen nevelődtem, az irónia mindig is része volt az életemnek. Azért lettem sikeres, ha az lettem egyáltalán, ebben a műfajban, mert a legtöbb nő a férfiak eszközeivel próbált érvényesülni. De amit egy férfitól elfogadnak, azt egy nőtől nem feltétlenül. Bizonytalan voltam a színpadon, és előadói eszközök híján ezt nem is próbáltam eltitkolni, ami valahogy rokonszenvet váltott ki a nézőkből. Nem hiszem, hogy nekem egyszer egységes rajongótáborom lesz, mert nem azt a nőtípust testesítem meg, akit a többség a címlapokon akar látni.
RM Talán idevág, hogy nagyon sallangmentesen, képmutatás nélkül írsz az anyaságról is…
KA Úgy látom, mostanában egyre többen és egyre őszintébben beszélnek az anyaság árnyoldalairól, és úgy gondolom, azt remélem, ehhez egy pici kis közöm nekem is van.
RM Olvasol kommenteket?
KA Sokat változott a hozzáállásom, mióta bekerültem a Dumaszínházba. Akkor azt gondoltam, hogy mivel a közönségből élünk, hallgatnunk kell a véleményükre. De aztán egyszer csak betelik a lap, hatni kezdenek rád az olvasottak, és időnként elrontják a napodat, úgyhogy ma már csak módjával olvasok kommenteket.
RM Gyakran kaptad meg kritikaként, hogy nem mosolyogsz. Ez tudatosság vagy önazonosság?
KA Otthon sem mosolygok folyton, de nem vagyok olyan morózus sem, amilyennek a képernyőn látszom. Az én karakteremhez egyébként se illene, ha folyton vigyorognék. Mivel képtelen vagyok pózolni, a fotózásokon is kényelmetlenül érzem magam.
RM A humor ajtókat tud nyitni. A te életedben milyen ajtókat nyitott meg?
KA Nem is tudom… Nekem mindig nagyon sokat kellett dolgoznom azért, hogy az ajtók kinyíljanak. Az egyetlen dolog, ami az ölembe pottyant, az – tudom, hogy hangzik ez, de vállalom a kockázatot, hogy nagyképűséggel vádoljanak – a tehetség, hogy bizonyos dolgokban talán ügyesebb vagyok a többségnél.
A humor veleszületett képesség, ha van magja, fejleszthető. A lányaimon is látom. Az egyik lírai alkat, semmi humora, a másik született komikus. Ami engem illet, a sors fintora, hogy mindig olyan kártyákat kaptam, amelyekkel olyan asztalokhoz lehet leülni, ahol többnyire férfiak játszanak. És amikor két év után sem jár saját öltöző a haknin, és csak úgy köszöntenek minket, hogy „jó estét, művész urak”, akkor néha be tud telni a pohár.
RM Ez úgy hangzik, mintha ennyi idő után sem tudtad volna kivívni, hogy külön „kategóriaként” kezeljenek.
KA Nagyon rossz vagyok az önmarketingben. Úgy gondolom, hogy azt a távot, amit ők évek alatt futottak be, nekem sokkal rövidebb idő alatt kellett, de a marketingbe nekem nincs módom időt fektetni, mert forgatókönyvet írok, gyereket nevelek, háztartást vezetek, és a köztes időben összerakom az arcom. Nagyon segítőkész férjem van, sokszor mégis úgy esek be a haknibuszba, hogy még vizes a hajam…
RM Hogy tudsz átkapcsolgatni? Az írás magányos tevékenység, a színpadra álláshoz viszont kell exhibicionizmus.
KA Amikor több száz ember szórakoztatása után otthon odaállok a mosogató mellé, még talpig sminkben, akkor úgy érzem, hogy ez nem teljesen normális. De még mindig sokkal szerencsésebb vagyok, mert nem 8-tól 5-ig dolgozom. Múltkor egy megbeszélésen ültem, és másokat figyelve döbbenten fedeztem fel, ahogy az emberek sétáltak a Margit-sziget felé, hogy jé, csak úgy időt töltenek egymással. Én szemlélődő alkat vagyok. Amikor megérkezünk a roasttal, a fiúk felrohannak a színpadra, egymást szórakoztatják, eljátsszák a ki mit tudot, én meg már attól feszült leszek, ha be kell számolnom az üres nézőtér előtt. Amikor, persze, élesben megy, arra a 13 percre bekapcsolom magam, aztán megint visszahúzódom.
RM Olyan időre, ami csak a tiéd, mennyire van szükséged?
KA Ez az én nagy álmom. Anyám szokta mondani, hogy ő akkor nyugodt, ha kimegy az előszobába, és látja, hogy mindenkinek ott a cipője. Nálam ez fordítva van, én akkor, ha senkinek sincs ott a cipője. Szeretek egyedül lenni, néha mégis olyan jó lenne, ha be tudnám magam valahová sorolni. Mert a stand-uposok között író vagyok, az írók között stand-upos.
RM Jól érzem, hogy rád is jellemző a humoristák végletessége? A magaslatok együtt járnak a mélységekkel?
KA Abszolút! Nagyon magam alá tudok esni. Aztán időnként látom, mennyire szerencsés vagyok, hogy a nulláról raktuk össze magunkat, mégis családi házban lakunk, máskor meg azon szenvedek, hogy nincs egy normális szekrényünk. A humornak mint foglalkozásnak öngyógyító hatása van. A színpadon a problémák háttérbe szorulnak, és egy óra múlva már másképp nézel ugyanarra, mert ott van az az energia, hogy mondj valami jót, és hirtelen elfelejted, ami bántott. Régebben lovasoktatóként is dolgoztam, és amikor jött egy hétéves gyerek, hogy felüljön a lóra, akkor nem számított, hogy én rossz passzban voltam, csak arra figyeltem, hogy neki sikerélménye legyen.
RM Mikor érzed magad teljesnek?
KA Az én életemben a siker egyfajta drog, és mindig nagyobb adag kell belőle, hogy ugyanazt a hatást elérje. Persze, én is csalódom időnként, és amikor valami nagyon rosszul sikerül, és hazamegyek a családomhoz, akkor érzem, hogy mi az, ami tényleg fontos. A gyereknél nincsen valódibb nyom, amit magunk után hagyhatunk. A többi csak édes illúzió.
RM Mit élnél meg előrelépésként?
KA Most éppen egy musicalen dolgozom, vannak filmötleteim, szeretnék olyan forgatókönyveket írni, amikre azt mondhatom, hogy ezek jók. Őszre páros estet tervezünk Kovács András Péterrel, ami interaktívabb lesz a megszokottnál. Soha nem nagy távlatokban gondolkodom, hanem kisebb léptékben, de még be sem fejezem az egyik feladatot, már a következőt nyúzom. És ez így van jól. Vagy nem. De így van.
Még nincs hozzászólás