A fül-orr-gégész beleszól a történelembe
Az 1921. június 4-én aláírt trianoni békediktátumnak volt két olyan utórezgése, amely pozitív irányban módosította a kényszerhatárokat. Az egyik ilyen a mindenki által ismert soproni népszavazás, amelynek eredményeként a város és a környékbeli települések az új határokon belülre kerültek. A másik határmódosítás történetét már kevesebben ismerik.
Somoskőújfalu csendes kis község a mai szlovák–magyar határon. A felette magasodó 526 méter magas hegyen, a tatárjárás utáni várépítési buzgalomban a 13. század második felében építtetett egyet a Kacsics-família.
A török hódítás idején ebben a várban élt Losonczy Anna, akihez Balassi Bálint a Júlia-dalokat írta, majd amikor a magyarok visszavették a töröktől Somoskőt, természetesen Balassi is ott volt a szerelmét felszabadító seregben; sőt, Petőfi is járt itt az 1840-es években, és Útirajzaiban ezt írta: ‚Somoskő nem nagy vár, nem is nagy hegyen fekszik, de bámultam építését, mely gyönyörű öt-, hat-, hétszögű kövekből van.‘
A gazdálkodó pesti professzor bánata
A trianoni döntések értelmében a Felvidékkel együtt Csehszlovákiához került ez a falu is, a hozzá tartozó somoskői várral. De a történet egészen egyedülálló módon folytatódott.
Tudni kell hozzá, hogy a környék vulkanikus hegységeiben meghatározó jelentőségű a szén- és a bazaltbányászat. A 19. század végén sok fővárosi befektető is birtokot vásárolt a környéken; köztük volt Krepuska Géza egyetemi tanár, a Rókus kórház fül-orr-gégész professzora, aki 1905-ben több mint 2000 holdas birtokot vett Somoskőújfaluban, és a környéken még egy kis bazaltbányát is.
Szépen virágzott is a pesti orvosdoktor vidéki gazdasága, amíg 1920-ban egy júniusi reggelen arra ébredt Krepuska Géza, hogy az ő 2107 holdja tegnaptól egy másik ország tulajdonába került. Érthetően el volt keseredve, és el is panaszolta bánatát a környezetében mindenkinek: orvosoknak, ápolóknak, betegeknek.
Az angol beteg
A nagypolitikát gyakran a véletlen irányítja: az antant-bizottság egyik angol tagja ugyanis megbetegedett, és a legjobb pesti szakemberhez, Krepuska Gézához ajánlották be.
Hogy fül- vagy gégepanasza volt-e az angol betegnek, arról nem szól a legendárium, mindenesetre a tiszt meggyógyult Krepuska klinikáján, és az orvosnak sikerült őt rábeszélnie, hogy az antant-bizottság szálljon ki a helyszínre egy szemlére. Hangsúlyozom – mindez már az úgymond ‚kőbe vésett‘, megfellebbezhetetlen trianoni döntés után történt!
Az események a továbbiakban is úgy zajlottak, mint a mesében: a grémium tagjait Krepuska Géza körbekísérte a faluban, és javasolta az antant-tiszteknek, hogy próbáljanak meg szóba elegyedni az utcán bárkivel szlovákul. Persze nem sikerült, és állítólag a bizottság számára csak ekkor vált világossá, hogy ez egy színtiszta magyar falu, ezért visszatérve Budapestre tárgyalásokat kezdeményeztek a helyzet tisztázására.
Bár a szakértői vizsgálatok évekig elhúzódtak, 1923. április 23-án megszületett a sokak által hihetetlennek tartott döntés: a Népszövetségi Tanács 24. ülésszakán, módosítva a trianoni határt, Somoskőújfalu községet 1924. február 15-i hatállyal visszacsatolták Magyarországhoz!
A macskakő-sztori
A történethez hozzátartozik, hogy az angol tábornok betegsége a somoskői vár visszacsatolásához már nem volt elég, tehát a falu határában álló várhegy Csehszlovákiánál maradt. Aki a faluból fel akart sétálni a várba, annak körbe kellett mennie a legközelebbi határállomáshoz.
A helyzet mára annyiban változott, hogy a határállomásig nem kell kerülni, de a falutól egy-két lépésnyire álló vár továbbra is szlovák területnek számít.
Nos, ehhez a határszakaszhoz kapcsolódott a húszas évek egyik legkülönösebb, tipikus közép-európai ‚kiskapujának‘ a története.
Somoskőújfalu visszacsatolása után ugyanis még számos korábbi magyar bazaltbánya a csehszlovák oldalon maradt. Krepuskáéknak azonban sikerült meggyőzniük a nemzetközi megfigyelőket arról, hogy Budapest utcakövezésére egyedül és kizárólag a Somoskő környéki, ám a határon kívülre került bányák bazaltja alkalmas.
Ezek után egy magyar–csehszlovák bizottság határozott a kérdésben, és azt a salamoni döntést hozták, hogy a bányák Csehszlovákia tulajdonában vannak ugyan, de megengedik, hogy a korábbi magyar tulajdonosok használják őket.
Vagyis reggelenként útra keltek a magyar oldalról a magyar bányászok, akik évente megújított fényképes igazolvánnyal léphették át a határt, és elmentek például a határtól 9 kilométerre fekvő macskalyuki kőfejtőbe dolgozni; a kitermelt követ pedig az államközi megállapodás alapján nap mint nap vám- és illetékmentesen szállíthatták Magyarországra.
Sőt: a húszas évek végén még kisvasutat is építtethetett a magyar bányatulajdonos a csehszlovák területen fekvő és cseh tulajdonban lévő magyar bányákhoz.
Azt azonban igen körülményes volt megjegyezni, hogy ezek a bazaltkockák a macskalyuki kőfejtőből származnak. Hát így rövidült az innen kikerülő utcakő neve macskakővé.
Még nincs hozzászólás