A férfi örökké gyerek marad
Nohát kedves, még mindig szemtelenül fiatal, de a naiv serdülőkort lassan már elhagyó barátnőm! Bizony egyre gyakrabban jutsz sokasodó tapasztalataidból fontos felismerésekre. Már ami a férfiakat illeti. Mint tetted ezt most is. S mit mondjak, örülök neki.
Bizony a férfi nem az a hűvös és nyugodt, józan gondolkodású, a női hisztin csak békésen mosolygó lény, aki rendszerint megvárja szépen, amíg az magától elmúlik, mert ő a bölcs, az okos, és képes uralkodni az érzésein.
A valóságban a legtöbb férfi gyenge, a nőknek, sokáig az anyjának, majd a párjának kiszolgáltatott, önállótlan lény, aki egy hétig sem képes egyedül boldogulni a világban. Akit egy közönséges nátha egy hétre ágynak dönt, akinek rendszerint fogalma sincs arról, hogyan kell egy rántottát összeütni.
Arról sem sok elképzelése van, hogy a mosógépben mit és hány fokon szokás mosni. Ha egyedül hagyod, biztosan együtt teszi vízbe az alsógatyáját a farmerjével, valószínűleg eszébe sem jut beágyazni, és a ledobált cuccait a helyükre tenni.
Aligha mossa el a poharát, tányérját, amíg talál tisztát a konyhaszekrényben, miként fel sem merül benne a gondolat, hogy néha takarítani kéne. A fogrém kupakját ellenségnek tekinti, és esze ágában sincs visszacsavarni. Mire rájön, hogy a földre dobott ruha nem mászik be egyedül a szennyesládába, addigra már nincs egyetlen tiszta zoknija, inge.
És most szeretnék elnézést kérni a kivételektől.
Azonban a legtöbb férfi, úgy húszéves kortól ötvenig, egy hét magány után feladja minden férfibüszkeségét, és kétségbeesetten telefonál. Mikor jössz haza, kérdezi, úgy hiányzol. S ez igaz is. Csak azt nem teszi hozzá, hogy ki is hiányzik pontosan?
A cseléd, aki a mamájukat helyettesíti? Netán a csillogó szemű rajongójuk, akik mi voltunk egészen addig, amíg rá nem jöttünk, hogy valójában egy kisfiúval élünk egy fedél alatt. Aki gyengédségre, simogatásra, becézésre vágyik. No meg reggelire, meleg vacsorára, és persze ágyba bújásra is.
Mi pedig rendszerint megbocsátunk, és kitakarítunk, és berakjuk a piszkos ruhát a szennyesbe, külön a fehér és külön a színes holmikat. Kivasaljuk az ingüket, megsimogatjuk azt az okos kis buksijukat, mert tulajdonképpen szeretjük őket. És látszólag minden megy tovább a megszokott módján az életünknek.
Egyetlen dolog változik, soha többé nem tudunk majd úgy felnézni rá, mit az istenekre. Már nem mondunk olyanokat, hogy mire mennék nélküled, meg hogy te biztosan meg tudod csinálni.
Egészen addig, amíg el nem jön az igazi, az erős, akire számítani lehet, akire nyugodtan rábízhatjuk magunkat, aki megvigasztal, ha hisztizünk, és soha nem veszti el sem a fejét, sem a türelmét. Ahogyan írod, higgadt, hűvös és méltóságteljes.
Felnézünk rá, amíg egyszer el nem utazunk egy hétre nélküle. Mert akkor leomlik a bálvány megint, és a mosatlan ruhák, evőeszközök, poharak, tányérok mögül újra előbújik a kisfiú, és elkezd könyörögni. Ez történik egészen addig, amíg az egyesből általános lesz, amíg tehát megértjük, elfogadjuk és beletörődünk, hogy a férfi örökké gyerek marad, soha nem nő föl egészen.
Még nincs hozzászólás