A bikini és én
Közeledik a nyár, a vakáció, aminek nyilvánvalóan mind örülünk. De akad itt azért valami, amivel lehet, hogy nem vagyok egyedül. Be kell hogy valljam: nem szeretem a bikinit!
Ez persze nem azt jelenti, hogy nem szívesen megyek strandra a szeretteimmel. Inkább azt, hogy sok-sok nyár után beláttam, a kétrészes fürdőruhát nem nekem találták ki. Számomra az öltözködésben – különösen harminc Celsius-fok fölött – igen fontos szempont a kényelem. Bikiniből pedig egyszerűen nem létezik olyan darab, ami kényelmes lenne! Attól kezdve, hogy kiér az ember a strandra – ahová pihenni és kikapcsolódni jött – bikiniben megszűnik a választási lehetőség a különféle testhelyzetek között. Ebben ugyanis nem állhatunk, nem járkálhatunk, nem ülhetünk akárhogy, mert a hasunk rögtön ráncolódni kezd. A bikinialsó vagy lóg, vagy bevág, amitől négy hátsó fertályunk lesz, pedig ebből néha a meglévő kettő is túlzás. Sokaknak a nyolcvanas évek divatja áll igazán jól, az ívelt, széles oldalpántokkal, viszont többekből inkább mosolyt csal ki ez a fazon.
A bikinifelsőről ne is beszéljünk! A pántja biztos, hogy vágja a nyakunkat. Ha szárazon tart, akkor vizesen kinyúlik. Ha abroncsos, akkor beleváj a húsunkba, ha meg nem, akkor éppen ott nem tart, ahol igazán kellene. Különösen, ha hanyatt fekszünk, bár ilyenkor a hasunk legalább lapos. Vagyis a hasunk is… Feküdni tehát csak egy bizonyos szögben, oldalra nyúlva lehet a strandszőnyegen.
Ezért szeretlek, nőies egyrészes! Igaz, hogy a férfiak nem tartanak csinosnak – talán mert a századforduló divatját idézed, bár ezzel azért óvatosan, uraim! – én mégis téged hordanálak a forró nyári napokon, mert valahogy „egyben” érzem magam tőled.
A mai darabok sportosak, egyben elegánsak, divatosak, ugyanakkor kényelmesek is, és a bikiniszezon kellős közepén még én is jól érzem magam bennük. És nemcsak nyakig a vízben – hogy egyik vendégem szavaival éljek –, de kinn a parton is!
Még nincs hozzászólás