Vakrepülés

2017. május 9. | Írta: P.Kovács Gyula

Az értekezlet már fél órája elkezdődött. Álltam az ajtó mellett zsebre dugott kézzel, az újonnan kinevezett főnök szemét figyelve, szinte szuggerálva, hogy találkozzon a tekintete az enyémmel.

A téma az átszervezés, az előttünk álló feladatokhoz való korszerűbb alkalmazkodás és természetesen az ezzel együtt járó létszámleépítés és személycserék. A kisfőnököm és a projektmenedzser már kirúgva. Most néhány közvetlen kollégám tanulta meg a repülés felejthetetlen érzését, bár reggel még úgy indultak munkába, hogy egy nyugodt, szokványos napnak néznek elébe. Az egyikük kirohant a folyosóra, és telefonon közölte a hírt a párjával.

Hát, neki legalább van párja, aki meghallgatja. Engem maximum a macskám hallgatna meg, de csak addig, amíg vakarom a hasát. A válásom óta ő az egyetlen társam, és a sok túlóra miatt valószínűleg fontolgatja, hogy ő is lelép az albérletből. Szóval, ha engem is kirúgnak, akkor remek kilátások elé nézek: se munka, se pénz, se albérlet, se macska. Az, hogy már feleségem sincsen, nem tudom, hogy előnynek vagy hátránynak számít-e ebben a helyzetben.

Voltaképpen nem történne más, csak nyomnék egy hatalmas resetet az eddigi életemre. Az öreg laptopomon mindennapos történet, de ki a fene gondolta, hogy már nálam is ez a megoldás. Őszintén szólva egyáltalán nem szerettem a munkámat. Másoknak írni hülye pályázatokat, amelyeknek a kilencven százaléka a kukában végzi, nem túl inspiráló. Mindig ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy lépni kellene, de a havonta pittyenő hang a telefonomon igen meggyőző tudott lenni, hogy maradjak. Hát maradtam. Ahogy a komfortzónámban is.

Pedig éreztem, hogy ki kellene lépni. Fejest ugrani az ismeretlenbe. De bungee-jumpingolni is utáltam a mélység és a félelem miatt, hiába tudta az agyam, hogy a kötél úgyis megtart. Most kötél sincsen, csak egy mélyenszántó elmélet arról, hogy minden változás jobbat, többet hoz annak, aki meg meri lépni.

Egyik ismerősöm az élete mélypontján fogta magát, otthagyta a jól fizető grafikusi állást – amit még szeretett is –, és elment az El Caminóra. 830 km-t gyalogolt egy hónapon át, a talpán alig akadt egy négyzetcenti ép bőr, de utána értelmet kapott az élete. Kiment Burmába, és egy segélyszervezet tagjaként számítógépes ismereteket oktat szegény sorsú gyerekeknek.

Feleségül vett egy ottani lányt, nincs autója, csak egy ócska biciklije, a lány szüleivel laknak, ahol tévé sincs, viszont esténként rengeteget beszélgetnek. Mindenki végzi a dolgát a kis családi manufaktúrában, nem veti fel őket a pénz, mégis boldogan élnek. Ilyen egyszerű lenne?

Akkor meg mitől félek? Az ismeretlentől? Igen. Az egóm rühelli a bizonytalanságot. Akkor érzi jól magát, ha tökéletes biztonságban van. Tudja, mi lesz holnap, holnapután meg azután. Pedig nem szól egyébről az életem, mint hogy próbálok megfelelni a munkahelynek, a családnak (ameddig volt) és az internetbanknak…

Ja, és a macskámnak, hogy őt se felejtsem ki. Valami félresikerült, manipulatív gondolattól áthatva az egómnak ez így jó. Elmondhatom a környezetemnek vagy otthon, hogy vagyok valaki, a gyerek, a család felnézhet rám, mint valami hősre, aki képes kifizetni a rezsit, a csekkek szűnni nem akaró áradatát, és vasárnap még egy somlóira is telik, miközben az adósságom kamataiból jól megélnek a hitelező bankok. Tényleg ezt akarom?

Szinte hallani vélem a nevemet az elbocsátandók – bocsánat, átstrukturálási koncepcióba eső személyek – listáján. Kaján vigyor jelenik meg az arcomon, mikor arra gondolok, szegény macskám mit szól majd hozzá, ha holnaptól kénytelen lesz lemondani a zselésített pulykaraguról, és lesheti az erkélyen a verebeket. A nevem még mindig nem hangzott el, bár az ujjam már a reset gombra tapadt, hogy ez adja meg a végső lökést az életem újraindításához, ami talán nem is lesz vakrepülés.

Címkék: macska, komfortzóna, párkapcsolat, értekezlet, változás, magány, leépítés, munkahely, elbocsátás, váltás, újratervezés, ego, elbocsát, vakrepülés, átszervezés, reset