Miért furcsák a túl kedves emberek?
Vannak emberek, akikről mindenki azt mondja: milyen kedves. Milyen türelmes. Milyen alkalmazkodó. Egy áldott lélek! Ő az, aki soha nem veszekszik, nem csapja be az ajtót, nem emeli fel a hangját. Inkább mosolyog, enged, megért, segít. Csakhogy a pszichológusok szerint a túlzott kedvesség mögött sokszor egy kevésbé látható érzelem húzódik meg: az elfojtott harag.
Légy finom, kicsim!
Anyukám ilyennek szeretett volna engem. Lágynak, kedvesnek, ahogy ő mondta: légy finom! Na, ettől lettem igazán dühös! Egyrészt, mert bántott, hogy elégedetlen velem, másrészt, mert tudtam, nem születtem sem angyalnak, sem tündérnek, így aztán sosem leszek számára elég jó.
Ráadásul arra is rájöttem, hogy ő sem angyal, sem nem tündér, mert ha az lenne, nem volna olyan kicsattanó, szeszélyes a természete, és engem is elfogadna ilyennek.
Miért ne lehetnék haragos?
A harag alapvetően nem rossz érzés. Evolúciós szempontból a túlélésünket szolgálja. Jelzi, ha valaki átlépi a határainkat, ha igazságtalanság ér bennünket, ha veszélybe kerülünk. A probléma nem a haraggal van, hanem azzal, amikor valaki megtanulja, hogy ezt az érzést nem szabad kimutatni.
Sok ’túl kedves’ ember gyerekként azt tapasztalta, hogy a konfliktus veszélyes. Ha tiltakozott, visszaszólt vagy dühös lett, megszégyenítették, elhallgattatták vagy büntették. A gyerek ilyenkor gyorsan levonja a következtetést, a szeretet feltétele az alkalmazkodás. Így alakul ki az úgynevezett jó gyerekszerep. Az a gyerek lesz a család béketeremtője, aki mindig kompromisszumot köt, aki nem okoz gondot, aki lenyeli a sérelmeket.
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2026. évfolyama 5. számának 39. oldalán!)
Még nincs hozzászólás