Már megint meséljem el az életem?
Úgy tizenöt évvel volt idősebb nálam. Vonzott az ezüstös álla, a szarkalábak a szeme sarkában, na meg az a színes, megtépázott, összegyűrt és kisimítgatott élet, amely körbebugyolálta.
Minden mozdulata erről az életről mesélt. Ahogy a fotelból hirtelen felpattant, hogy kávét főzzön (ez volt minden konyhatudománya). És amikor az ujjával rám lőtt, aztán megfújta, tiszta cowboy. Meg a rossz kamasz, ahogy a cipőjét szanaszét lerúgta, amikor hazaért. És ahogy átölelt, majd hanyatt billentett, aztán visszarántott és magához szorított – a vérbeli tangós.
Biztos voltam benne, hogy mellette soha nem fogok unatkozni, mert vagy húsz szerelmes drámakötet és ugyanennyi kalandregény volt a két méter magas, erős testbe csomagolva.
Ha autóztunk, ha reggeliztünk, ha a tengert bámultuk, csak kikerestem egy fejezetet, és ő már mondta is, őszintén, keményen, önmagát éppúgy ostorozva vagy kinevetve, mint a sok másikat, akik hol megcsalták, hol becsapták, hol csak elfogytak mellőle, mint a felhő.
Fotókat sosem mutatott, és nevük sem volt a nőknek, csak ahogy becézte őket, mert, mint mondta, egy igazi férfi diszkrét.
Később olyan is volt, hogy egy történet közben hirtelen elnémult, barázdák gyűltek a homlokára, majd új mesébe kezdett ugyanarról a nőről, hogy a fenébe is, hisz csak most látja végre tisztán, hogy bizonyos szavak miért hangzottak el, és mit is jelentenek valójában. És hogy mennyit érnek.
Mennyi mindent félreért az ember, ha tapossák a szívét.
És valahogy sorban újjászülettek a történetek, ahogy a sokat gyakorolt élete is, új vonásokat kaptak a nők, és fogyni kezdtek a vicces csattanók, csak az a pár csupasz becenév volt ugyanaz, és a tompa sajgás, na, az mind az övé maradt.
– De veled ilyen nem lesz, ugye – kérdezte néha, ilyenkor magához húzta a fejemet, és jól összekócolt (ezt valami rajzfilmben látta).
’Nem lesz – gondoltam –, én sosem engedlek el, és sosem csaplak be.’
Komolyan gondoltam.
Pár év múlva már azon merengtem, hogy rólam vajon mit mesélne másnak, milyen lenne az a nő, akit megformálna belőlem, hogy megnevettesse, elkápráztassa, felcsigázza, megríkassa a következő hallgatót.
Eltelt hat nyár. Az időről időre életre keltett nők már, mint régi, közömbös ismerősök, úgy üldögéltek köröttünk a szobában, százféle köntösben, de porosan, unottan, el-elbóbiskolva. Ő is elpilledt néha a fotelban, olyankor talán róluk álmodott. Már nem zavart.
Egy nap aztán elbúcsúztam mégis. Tőle, meg a forrón tangózó, kávét kortyoló, síró-nevető nőktől.
Hívott az élet.
Még nincs hozzászólás