Közben, persze, mosolyogni
„Megnősz, nagylány leszel, férjhez mész” – szólt a nagymamai intelem egy dunántúli kisvárosban. Nem volt kérdés, hogy az idősebb lány után a kisebbiknek is ez a sorsa. Senkit sem érdekelt, hogy még tizenkilenc sincs.
„Nézd csak ott a Jutkát, már huszonnyolc éves, és még mindig nem tudott férjhez menni.” Nem tudott! – hangsúlyozta még egyszer. Elrettentő példa. Nem volt mit tenni, Katinak eszébe se jutott más lehetőség. A család jó barátjának kisebbik fia, mint a mesebeli herceg, épp akkortájt járt feléjük, és szerelem volt első látásra. Azt hitte, garancia a biztonságra, hogy „jó családból való, egyetemet végzett” a fiú. Úgy érezte, boldog.
Azóta harminchat év telt el. A harmadik fiúgyermek születése után nem sokkal elváltak. A válás óta eltelt tizennyolc év. Évekig ment a huzavona, három kiskorú gyermekkel nem lehet „csak úgy” elválni. Hogy csinálta? Honnan merített erőt? Hogy tudott nő maradni? Miután megcsalta, megalázta, becsapta a férfi, nem volt mit tenni, egyedül kellett felnevelnie a három fiút. Hát persze. Miért ne?
De ne szaladjunk ennyire előre! Ugyanis azt nem borítékolta senki, hogy ez alatt a tizennyolc év alatt végig egyedül lesz. Mindig hitte, hogy majd „valaki” segít neki. De nem. A fiúk bölcsődéjétől az iskolákig, sőt az egyetemig mindenben neki kellett döntenie, felelősséget vállalnia. A három fiúgyermek őrült játékait elviselni, a lázas gyermeket orvoshoz vinni, éjjel-nappal készenlétben lenni, a szülői értekezleteken megjelenni, nem elfelejteni, hogy jövő hétre pénzt kell beküldeni, és a tanító néninek mikor van a névnapja – ezt mind-mind neki kellett megcsinálnia. Közben, persze, mosolyogni, hogy a gyerekek lássák: az élet szép.
Mi volt a legnehezebb? Két dolog. A fiúk iránt érzett felelősség: melyik, mikor épp hol van, éjszaka vagy hajnalban hogy érnek haza. A másik a fájdalom, hogy „elvesztette az álmait”. A szép család álmát, amiért ő mindent megtett, minden áldozatot meghozott, három nehéz szülés után mégis ott maradt egyedül, a bizonytalanságban. Nem értette, mivel érdemelte ki mindezt. Nem erről volt szó! Ez cserbenhagyás. Félúton kiszállni, mert ő mást akar? Mert a másik nő mindenáron férjhez akar menni, és éppen tőle akarja elvenni a férfit? Hogy gondolja? Na, persze, a hímsovinizmus sokat segített, a nőket lenézni, kihasználni nem volt nehéz. Egy nő feladata a háztartás, hisz a férfi természetszerűleg okosabb mindenben.
Amikor Katalint nem vették fel érettségi után a főiskolára, és családi nyomásra az esküvő mellett döntött, elnyomta vágyát a tanulás iránt, és háziasszony lett. A munka mellett szeretett volna tanulni, amit el is mondott a férjének, aki ezt válaszolta: „Jó vagy nekem így is!” Ezzel a dolog el volt intézve. Ma már tudja, hogy a férje a saját felsőbbrendűségét akarta így kidomborítani. Azt hihetnénk, a diplomájával kulturáltságot is szerzett, de nem. Katalin mindezek ellenére felnézett az urára, és mindenben segítette.
Nem tudta megszokni, hogy elvették a férjét, és soha nem tudta megbocsátani, hogy az a nő a gyerekeitől elvette az apjukat. Ezek örökre fájó sebek maradnak, amelyekkel együtt kell élnie, cipelnie egy életen át. Az évek múlásával tompul a sajgás, a boldog pillanatok még többet segítenek, de elmúlni sosem fog. És ott vannak a veszekedések, mert a férje még a válás után is bántalmazta, szavakkal verte, megpróbálva elhitetni, hogy eredendően ő a tökéletes, a nővel valami nincs rendben. Azért szólta le, hogy ne kelljen felelősséget vállalnia a viselkedéséért. Sok időbe telt, amíg erre Katalin rájött.
A válás utáni első öt év Katalin számára a reménytelenség jegyében telt, nem találta helyét a világban. De bármikor belenézett a fiai szemébe, erőre kapott, hihetetlen energiák kerültek elő valahonnan a mélyből. Ezekbe tudott kapaszkodni, újra és újra kihúzni magát a gödörből – persze, három gyerekkel a hátán. Végül saját magát mentette meg. A tanulásba menekült. A bátorságot is meg kellett tanulnia. Sokat sportolt, folyamatosan edzett, mindig is hitt a jó levegő feltöltő erejében, és a feszültséget itt tudta levezetni. Két diplomát is begyűjtött, tanfolyamokat végzett, saját vállalkozást indított, talpon maradt. Nő maradt. Fiatal maradt.
Megtanulta az idejét másodpercre beosztani. Mikor a nagyok kezdtek önállóan jönni-menni, a legkisebbet az óvodai dadus nénikre bízta, amíg ő esténként a főiskolán ült. Óriási szervezést igényeltek a mindennapok, nagy logisztikát. Családi segítség alig akadt. A barátok vagy a barátoknak vélt segítők viszont sokat jelentettek neki. Jó tanácsokat, pozitív visszaigazolásokat kapott, és a tudatot, hogy lehet rájuk számítani.
Aztán tíz kemény év után kirepült az első fiú, három évvel később a második is. Egyre kevesebbet főzött, alig fogyott a mosópor, tisztább maradt a lakás. Fura volt, hogy csökkentek a feladatok. Még a legkisebb fiú él vele, aki az egyetem mellett dolgozik, és pénzt is keres.
Szép lassan, évről évre egyre jobban érezte magát a bőrében. Már rég nem tudja, mit szeretett a gyermekei apjában, régóta csak előre néz. Tudta, hogy a sok akadály, a nehézség, a nemszeretem dolgok csak feladatok, amiket meg kell oldani. Ma úgy érzi, hogy végre az lehet, aki mindig is szeretett volna lenni. Határozott, erős nő, tudva, hogy mit akar. Aki bátran elutazik egyedül is tengerpartra. Egyszer valaki azt mondta neki: ha hatvanéves vagy, és volt tizennyolc jó éved, ne szólj egy szót se! Neki még jó néhány jó évet kell gyűjtenie hatvanéves koráig.
Párkapcsolat? Nagy ritkán. „Te kellesz, de a gyerekeid nem!” Komolytalan volt mind. Katalin azonban rendületlenül hisz abban, hogy megszépül megint az élete: tudja, hogy ezért is sokat kell tennie, hiszen soha semmi nem hullott az ölébe, mindenért keményen meg kellett dolgoznia. Mély meggyőződéssel hiszi, hogy a sorsunk a saját kezünkben van, csak mi teremthetjük meg a boldogságunkat.
Még nincs hozzászólás