Jár a baba, jár
A baba jár, én meg hamarosan járhatok valami szakgyógyászhoz, aki kezelni fog, mert ez a csaknem huszonnégy órás felügyelet az egészségemre lesz káros.
Olyan szeretetreméltóak a kisgyermekek, amikor elkezdik az egyik lábukat a másik után tenni. Csetlenek-botlanak, öröm és persze hatalmas koncentráció tükröződik az arcukon. Egész egyszerűen látszik a boldogság rajtuk, hogy felálltak, és ismét valami újat tanultak.
Én úgy képzelem el, hogy ezek az élmények bennük nem csak magának az állásnak, a totyogásnak szólnak, hanem annak az új nézőpontnak, amelyből már egy egészen más szemszögből tekintenek az őket körülvevő világra.
Amikor fenékre ülnek, azt zokszó nélkül tudomásul veszik, de ha elesnek, azonnal a segítségkérő keserves sírás váltja fel ezt az euforikus örömet, ám az gyorsan tovaszáll, és kezdődik minden elölről.
Igaz, arra, hogy ez a mozgásforma az esetek többségében miért menekülés, mondhatni szökés a szülők elől, még nem találtam magyarázatot.
A szülő a gyermekét nevén szólítja, aki hátranéz, visszafordul, és óriási kaján mosollyal valami olyasmit kommunikál a tekintetével, hogy: ugye nem gondolod, hogy megállok, most hogy végre felálltam és elindultam!
Az is rejtély, hogy hogyan tudják mindig azokat a helyeket megcélozni, ahol a legnagyobb veszélybe kerülhetnek, például egy gyalogosátkellő, egy építkezés, esetleg útfelújítás hatalmas gödrökkel.
Az ember annyira boldog és büszke, amikor gyermeke az első lépéseket megteszi!
Én például lényegében a nemzeti Himnuszunkat hallottam a háttérben, az egész esemény lassított felvételben zajlott, egy amolyan szuperközeli beállításból, és nagyjából annyira jelentősnek éreztem, mint Neil Armstrong Holdra lépését.
Az érzelmeim el is ragadtak, és csodálkozásom közepette meg is feledkeztem arról, hogy Csanádot elkapjam, ha el akarna esni. Szerencsére a feleségem óvónői és bébiszitteri rutinja, illetve ébersége megakadályozta a bajt, így macskaféléket megszégyenítő reflexszel kapta el gyermekünket, amikor megbotlott, és fejjel az asztal sarkának irányába lendült.
Gyerekes ismerősöm azt mondta, hogy majd sokat esik a fiunk, és ez így van rendjén. Visszaemlékezve, gyermekkoromban én is tele voltam kék-zöld foltokkal, és az amúgy is olyan fiús imázs, de azért akkor én már legalább hat-nyolc éves voltam.
Szóval igyekszünk az eséseket megakadályozni, ami viszont igazi erőltetett menet. Tulajdonképpen csak az evések, valamint az alvások ideje alatt nem kell minden egyes idegszálunkat, érzékszervünket arra trenírozni, hogy Csanádot figyeljük, és ott legyünk készen, a biztonságára ügyelve.
Elméletem szerint a gyermek sokszor direkt esik el, mert amikor elkapja az ember, egész estét betöltő mosollyal tekint ránk, emellett pedig az ügyes voltál, apa, ügyes voltál, anya mondatok olvashatóak ki a tekintetéből, sőt, néha még mintha azt mondaná, hogy nem kell úgy izgulni, tudom én, hogy ti elkaptok, ezért én nem vagyok ideges.
Ráadásként pedig még azt is gyakran látom, hogy: „Na, ne nézzél már ilyen ijedten, semmi pánik, tegyél le, játszanék tovább!” mondatokat is hozzám intézi egy-egy arckifejezéssel.
Sebaj, anya és apa őrködnek és teszik a dolgukat a legjobb tudásuk szerint, ő pedig csak jár és jár.
Még nincs hozzászólás