'Harminchárom év után találtunk egymásra'

2014. november 10. | Írta: Zádrovich Aliz

Romantikus regények, versek és filmek tucatjai szólnak az örök, soha nem múló szerelemről, de a saját életünkben csak nagyon ritkán találkozunk vele. Bármennyire is szeretnénk hinni a létezésében, a valóság rendre kiábrándít. Amikor mégis szembesülünk a csodával, könnyekig hatódunk, ahogyan Frici bácsi és Nusi mama történetén is.

Nusi mama nyolcvanéves, Frici bácsi a nyolcvannyolcadikat tapossa, de fiatalabbnak tűnnek a koruknál. Egy csinos, ápolt hölggyel és egy folyton mosolygó, derűs bácsival találkozom aprócska büki lakásukban. Aki nem ismeri őket, valószínűleg azt hiszi róluk, hogy egy idős házaspár, akik együtt öregedtek meg. Minden mozdulatukon, gesztusukon, pillantásukon átsüt, mennyire szeretik egymást. Frici bácsi már nehezen mozog, de nem engedné meg magának, hogy ne segítse fel a kabátot Nusi mamára, akit a mai napig rajongásig szeret. Pedig harminchárom évet kellett várnia rá…

A terménynaplóval kezdődött
1951-et írunk, amikor Nusi mama – az akkor tizenhat éves Nusika – a helyi ÁFÉSZ-hez kerül mint könyvelőgyakornok. A terményraktár adminisztrátoraként az a dolga, hogy a padlásokról lesöpört és a szövetkezethez beszállított gabonáról vételi jegyeket állítson ki, majd az adatokat egy naplóba összesítse. Gyerekként majd’ megszakad a munkában: reggel 6-tól este 10-ig robotol, alig bírja tartani a tempót.

Frici bácsi – ekkor huszonnégy éves főkönyvelőként – Nusika főnöke lesz, és amint meglátja, mennyi munkával kell megbirkóznia a lánynak, azonnal mellé áll, és segít neki az adatok összesítésében. Szombat estétől hétfő reggelig alvás nélkül dolgoznak Nusikáék szoba-konyhás lakásában, hogy időben le tudják adni a terménynaplót.

A fiatal Frici már ekkor szerelembe esik, de nem él vissza a helyzettel. „Amíg dolgoztunk, még célzást sem tett semmi ilyesmire, teljesen önzetlenül segített – emlékszik vissza Nusi mama. – Amikor végeztünk a munkával, akkor állt elő azzal, hogy szeretne nekem udvarolni. Én akkor nagyon megijedtem, hiszen még gyerek voltam. Soha egy bálban sem voltam még, és fiúval sem beszéltem. Elmondtam neki, hogy nagyon hálás vagyok neki, és szeretem őt, de mint barátomat.”

Pár hónappal később Nusika elmegy élete első báljába, de Frici épp tanfolyamra jár, vizsgákra készül, ezért nem tud ott lenni. Kitartóan küldi a leveleket Nusikának, hogy ne menjen el a bálba – mintha csak sejtene valamit. A lányt végül egy fiú kíséri haza. Nusika csak akkor meri megírni Fricinek, hogy másba szerelmes, amikor ő már levizsgázott. Frici viszont nem adja fel. Amikor Nusika már gyűrűs menyasszony, akkor is megállítja az utcán, és könnyek között próbálja meggyőzni: még nem késő! A lány viszont döntött: hozzámegy ahhoz a férfihoz, akivel az első bálján ismerkedett meg.

Külön utakon
Az elutasítások után végül Frici beletörődik: Nusika nem lehet az övé. Másik városba költözik, és ő is családot alapít. Harminchárom évig nem találkoznak, de ismerősökön, rokonokon keresztül figyelemmel kísérik egymás sorsát. Nusika rendszeresen érdeklődik Frici hogyléte felől a húgánál, aki a szülőfaluban maradt – hiszen a szeretet és a hála, amit a férfi iránt érzett, soha nem múlt el benne.

Épp ezért nagyon megörül, amikor megtudja: Frici ellenőrként az ő munkahelyére látogat. 1986-ban, harminchárom év elteltével találkoznak újra, mégis úgy beszélgetnek, mint akik soha nem szakadtak el egymástól. Időközben mindketten nagyszülők lettek, Nusika pedig tragikus körülmények között elveszítette a férjét, és élettársával él együtt. Bár az újra találkozás emlékezetes és örömteli, mindketten tudják, az életük végleg külön utakra terelődött, ezért jó barátokként búcsúznak el egymástól.

A következő évben azonban a sors kegyetlen játékot űz velük: szinte egyszerre, pár hónap különbséggel temetik el a párjukat. Csendben, magányosan gyászolnak. Egy év elteltével – amikor a fájdalom már enyhülni látszik – Frici újra megkeresi Nusikát. Levelet ír neki, amelyben őszintén megvallja: még mindig élnek benne a fiatalkori érzelmek, és soha nem sikerült elfelejtenie egykori szerelmét. Két évig csak leveleznek, nagy ritkán találkoznak, mire végül úgy döntenek: együtt folytatják az életüket.

Esküvő titokban
Frici bácsi arra vágyik, hogy feleségül vehesse élete szerelmét, Nusi mama viszont nem akar bonyodalmat. Gyerekeik, unokáik vannak, nem szeretné, ha az örökségen később vita támadna a két család között. Közel tíz évig élnek élettársakként, amikor Frici bácsi hirtelen súlyos beteg lesz. Agyi embóliát kap, és éjjel rohammentő viszi a kórházba.

„Szorongattam a kezét, de azt mondta, nem érzi. Akkor a lelkem mélyén megfogadtam: ha meggyógyul, a legelső utunk a templomba vezet, és hozzámegyek feleségül” – mondja meghatódottan Nusi mama. Szerencsére Frici bácsi gyorsan felépül: már a következő hónapban, 1998. szeptember 17-én oltár elé vezeti örök szerelmét. Nem szólnak senkinek, még a közvetlen családtagoknak sem. „Mi megpróbálunk csendben boldogok lenni” – áll a meghívón, amit hat évvel később, Nusi mama hetvenedik születésnapján adnak át a családnak. Így tudatják velük: bár hivatalosan nem kötöttek házasságot, Isten színe előtt egybekeltek.

Azóta is irigylésre méltóan boldogok. Rengeteg tragédián, veszteségen és betegségen vannak túl, de hihetetlen erőt adnak egymásnak. Időközben Nusi mamának is sikerül viszonoznia azt a sok segítséget, amit annak idején fiatal főnökétől kapott. Amikor Frici bácsi könyvet ír a szülőfalujáról, Szakonyról, együtt járják a könyvtárakat, múzeumokat, és közösen kutatnak az emlékek között. „Ha Nusika nem lenne, ez a könyv sem volna, és talán már én sem” – vallja Frici bácsi. Ők maguk is alig hiszik el azt, ami velük történt. Azt mondják, nincs olyan nap, amikor ne néznének ámulva-boldogan egymásra: „Gondoltad volna..?”

Címkék: esküvő, örök szerelem, özvegység