Egy szingli férj
Októberben ütött be a mennykő.
A veszekedés-ciklonok folyamatosan alakultak ki az év folyamán, de októberben tájfunná erősödtek, és egyszer csak bekövetkezett az a pillanat, mikor a kis bőrönd után a nagy is előkerült, eltüntetve a ruhásszekrényem tartalmát, majd sűrű ajtócsapkodások és kemény szócsaták zárótüze mellett hamarosan a kocsim csomagtartójából néztek kifelé, én meg zakatoló aggyal haladtam Buda felé, egy újonnan épülő lakópark első emeleti lakásába. Ez lett férji mivoltom szingli laka, amely több mint három éven keresztül szolgált otthonomul.
Persze, lehetne elmélkedni azon, hogy a különélés mennyiben azonos a szingliséggel, de én úgy voltam vele, teljesen mindegy, hogy házasként vagy szingliként élek egyedül, végeredményben csak önmagam elviselése okozhat némi fejtörést.
Zsóka, a feleségem, persze ezt egészen másképp látta. Neki aligha tudtam elméleti síkon elmagyarázni a szingliségem különös és egyedi mivoltát. Földhözragadt módon minduntalan megkérdőjelezte, és kitartóan kereste azt a bizonyos harmadikat, akivel bizonyára megosztom magányos éjszakáimnak nem kimondottan magányra tervezett, méretes franciaágyát.
Egyedüli és önkéntes száműzetésemmel látszólag csak én voltam tisztában. Életemben először szembesültem azzal, hogy minden házimunkát nekem kell elvégeznem. Napjaim egy részét a világhálón töltöttem, hogy kellő információk birtokába jussak a ruhák mosási jelzései terén, vagy hogy milyen hőfokon szabad vasalni őket. Berendeztem, csinosítgattam kis lakásomat a saját ízlésem szerint, és büszkén söpörtem be a dicséreteket, ha valakinek tetszett.
Már nemcsak annak örültem, ha a munkahelyemen sikerült valamit jól megoldanom, hanem annak is, ha úrrá tudtam lenni az otthoni teendőkön. Szép lassan megtanultam az arányokat a főzésnél. A piacon ismerősként köszöntöttek az eladók, kedvenc helyeim lettek az árusok közt. Tavaszi, őszi nagytakarítást végeztem, minden bútort átmozgattam, alattuk felmostam a padlót, az ablakok kereteinek apró zegzugait is kitörölgettem. Fejem felett szinte már látni véltem az angyali karikát, és képzeletben hallottam is, ahogy a szomszédok összesúgnak: „Tök tuti ez a pasi! Biztos egzisztencia, nem hord fel idegen csajokat a lakására, és még házias is! Kell ennél jobb?”
Zsókával való kapcsolatom is kezdett új megvilágítást nyerni. Sokat beszélgettünk, amire az együttélésünk utolsó szakaszában alig volt példa. Ha feljött, néha, ottfelejtette magát éjszakára, bár egyszer kissé keserűen jegyezte meg, hogy úgy érzi magát, mintha a szeretőm lenne. Mondtam, hogy ez jó, nyugodtan mesélje el a barátnőinek, hogy van egy pasija, akivel megcsalja azt az álnok férjét. – Hülye vagy! – válaszolta. – Talán mondjam el azt is, hogy a férjem szintén talált magának szeretőt? – kérdezte nevetve, miközben hozzám simult a kanapén. Ekkor már sejtettem, hogy éppen ebben a meghitt pillanatban intettem búcsút hároméves férji szingliségemnek, és hamarosan a tartós együttlét hullámain evezhetek tovább.
Azt hiszem, kell néha egy kis eltávolodás, egy kis ál-szingliség minden férfinak és nőnek, a tartós együttlétek közt is, hogy ismét felfedezhessék egymást – és talán az sem árt, ha időnként a hitvesünk lesz a szeretőnk…
Még nincs hozzászólás