Sohasem gyógyuló sebeink
Szeretteink elvesztése a legfájóbb érzés a világon. A gyásszal mindenkinek egyedül kell megküzdenie és feldolgoznia, elfogadnia a megváltozhatatlant. Hogyan engedjük el, akinek mennie kell? Fel lehet készülni erre, vagy Sigmund Freud megfogalmazása a helyes útmutató, miszerint a normális az, ha akkor gondolunk az elmúlásra, amikor annak apropója van? Miben segíthet a külvilág, hova fordulhatunk segítségért? Ezekre a kérdésekre keressük a válaszokat Pokorny Liával, Baby Gabival, Gábor Júliával és meglepetés férfi vendégünkkel.
Szeretteink elvesztését nagyon nehéz feldolgoznunk. Nem elég a néha kibírhatatlannak tűnő fájdalom, van hogy úgy érezzük, nem ért meg minket a környezetünk, s mintha mindenki azt várná, hogy minél előbb tegyük túl magunkat rajta. Gyötrelmes ez az itt maradóknak, akik elveszítették szerettüket és azoknak is, akik ilyen helyzetben lévő társaikat próbálják támogatni lelkileg.
Az életveszélyes helyzetben vagy hosszú betegségben szenvedő emberek hozzátartozói már a halál bekövetkezése előtt sokat foglalkoznak a halál lehetőségével. Ez az úgynevezett megelőző gyász, ami megkönnyíti az elkövetkező tragédia elviselését. Ezután következik az elutasítás szakasza, aminek legfontosabb funkciója, hogy lehetővé teszi a gyászoló számára, hogy összeszedje magát és később más védekezési módot alkalmazzon. A kontrollált szakaszban tudatosul a hozzátartozóban, hogy számos feladata van a halálesettel kapcsolatban. Egyesek ilyenkor túl aktívak, mások nem hajlandóak semmit tenni. Ez a szakasz általában a temetésig tart.
Gábor Júlia Ruttkai Éva és Gábor Miklós leánya. Édesanyját 33 évesen veszítette el. Fájdalmában egy fél ország osztozott - ez arra kötelezte őt, hogy tovább ápolja Ruttkai Éva emlékét. A Ruttkai Éva-emlékdíjat Júlia alapította 1986-ban, édesanyja távozásának évében, és 1987 óta adja át minden évben december 30-án, a legendás színésznő születésnapjának előestéjén. A jelképes gyűrűt a Vígszínház társulatának titkos szavazása alapján az a színművész kapja, aki az elmúlt év kiemelkedő művészi teljesítményét nyújtotta. Júlia úgy érzi, édesanyja fentről segíti őt.
Rózsa György műsorvezető feleségét fiatalon veszítette el. Úgy érzi, szeretteinket nem kell elengedni, sőt meg kell tanulni az emlékükkel együtt élni. A fájdalmat pedig nem biztos, hogy ki kell mutatni mások felé, hiszen nem tartozik rájuk. A 2000-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt tornásznő, Kanyó Éva emlékére hozzátartozói és a sportág legjobbjai alapítványt hoztak létre. Minden évben tornaversenyt szerveznek tiszteletére, mely a legrangosabb hazai tornaverseny lett és több, mint tíz országból érkeznek rá a versenyzők.
Keresés és elválás – út az elfogadásig
A búcsúztatás, a temetés után legtöbbször felszakadnak az érzelmek. Keressük a felelőst, esetleg dühösek vagyunk az elhunytra, a környezetünkben élőkre, de önmagunkat is hibáztathatjuk, megjelenhet a bűntudat, amely aztán nagyon nehezen, vagy talán sohasem múlik el. Ezután az alkudozás – keresés és elválás -, valamint a tudatos emlékezés időszaka következik. Hónapokig is eltarthat, míg eljutunk a belenyugvásig, és megkezdődik önmagunkhoz és a világhoz fűződő új viszonyunk kialakítása.
Szklenár Gabriella, Baby Gabi tizenkilenc évesen vesztette el az édesanyját. Éppen akkor, amikor énekesnői karrierje beindult. Édesanyja nem árulta el neki betegségét, mert nem akarta, hogy lánya a karrierjét háttérbe szorítsa emiatt. A tragédiát követően Gabi tudta, hogy tovább kell mennie, az ő élete még folytatódik.
Az, hogy elfogadjuk a veszteséget, nem jelenti azt, hogy elfelejtjük az elhunytat, de a vele kapcsolatos múlt úgy él bennünk tovább, hogy közben újra képesek leszünk a megfelelő életvitelre. Már reményvesztettség nélkül tudunk róla beszélni, bűntudat nélkül tudunk örülni az élet szépségeinek, és új céljaink vannak.
