Nevelés vagy genetika?
Örök kérdés, hogy a képességeink genetikailag örökölhetőek, vagy inkább neveltetés útján fejleszthetőek? A felnőtt magyar lakosság nagyobb része szerint a két magyarázat körülbelül hasonló arányban határozza meg a képességek alakulását. Akik viszont döntően egyik vagy másik okot helyezik előtérbe, azok közül többen tartják meghatározónak a szocializációt, mint az öröklött génállományt. Budavári Zita, Pokorny Lia, Benkő Nóra és meglepetés férfi vendégünk mondják el tapasztalataikat.
Gyakori kérdés, amely szülőként foglalkoztat minket: vajon kire ütött ez a gyerek? Saját magunkat figyelve is gyakran elmélázunk azon, hogy szokásainkat vajon a génjeink határozzák meg? S ha igen, van mód arra, hogy változtassunk a rossz berögződéseken vagy akár a jellemünkön?
Vércsoportunkat 100 százalékban meghatározzák génjeink, csakúgy, mint fizikai adottságainkat. Ha a speciális képességeket vizsgáljuk – mint például a muzikalitást vagy a matematikát – az öröklött és tanult dolgok fele-fele arányban érvényesülnek – fogalmazta meg véleményét Dr. Czeizel Endre genetikus. Jellemünk szempontjából géntérképünk a lehetőségek tárháza. Mindannyian egyfajta genetikai tervrajzzal rendelkezünk, azonban az, hogy ebből mi valósul meg, csakis a környezetünktől függ. A megerősítéstől és elutasítástól, de leginkább a motiváltságunktól. Ez gyakran sokkal fontosabb, mint hogy olyan iskolát végeztünk-e, amely támogatja pályánkat. Ha nincs bennünk elszántság, lehetünk bármilyen tehetségesek, soha nem fog tudni kifejlődni az adottságunk. A lehetőség csupán egy ígéret marad mindaddig, amíg nem teszünk azért, hogy ki is fejlődhessen.
Benkő Nóra színésznő szerint fele-fele arányban számítanak a gének és a neveltetés. A Pesti Magyar Színház Akadémiájának igazgatójaként, drámapedagógusként az a tapasztalata, hogy hiába tehetséges valaki, ha ez nem párosul szorgalommal és a társak iránti tisztelettel, a csapat kiveti magából a lusta géniuszt. Nóra gyermekei kétpetéjű ikrek, olyanok, mintha testvérek lennének. Szerinte már a tízéves gyerekek is nagyon éles szemmel nézik a világot. Próbálják magukat pozícionálni a környezetükben, ami gyakran jár kényes kérdések felvetésével. Ezekre a szülők megpróbálják a legbölcsebb válaszokat adni, melyek motiválják, előre viszik majd gyermekeiket.
A szülő feladata az, hogy figyelje gyermekét. Miben jó, mi érdekli, melyik az a terület, amit nem szeret. Felesleges például egy olyan gyereket közgazdasági szakközépiskolába küldeni, aki humán beállítottságú. A szülőknek nem szabad ráerőltetni saját pályájukat sem a gyermekükre. Minden esetben a személyes adottságokat kell figyelembe venniük, s támogatni csemetéjüket abban, amiben jó, amit élvezettel csinál.
Pokorny Lia a tehetséget az élet ajándékának tartja, amivel bűn nem élni. Tízéves fiától is azt kéri, hogy amihez érzéke van, ahhoz tegyen hozzá ugyanannyi szorgalmat, hiszen az a dolga, hogy éljen a tehetségével. Nem azért, mert Lia azt szeretné, hanem azért, hogy kiderüljön, a kettő együtt mire elég. A színésznő elsősorban azt szeretné, hogy gyermeke kedvvel és ne keserűséggel tanuljon. Rengeteget beszélgetnek egymással, s Lia állandóan figyeli fiát. De nemcsak őt, hanem barátait is, hiszen a gyerek megértéséhez – és ahhoz, hogy a legtöbbet tudjon segíteni neki - meg kell ismernie a mikrokörnyezetét, a társas viszonyait is.
A kamaszkor egy kritikus időszak. Ilyenkor a gyerek leválik a szülőről, elsődleges benyomást a kortársai jelentik számára. Fontos, hogy ilyenkor is kísérjük őt figyelemmel. Ha a korábbi években jó példát mutattunk neki, s kialakítottunk egy bizalmi kört, akkor nagy meglepetések nem érhetik sem a szülőt, sem a gyermeket.
Budavári Zita, a Bölcső Alapítvány alapítója két örökbefogadott gyermeket nevel. Úgy tartja, hogy a mai körülmények, a kortársak hatása, az internet nagyban befolyásolják a gyermekek nevelhetőségét. A legjobb iskolában is érheti a gyermekünket olyan hatás, ami nem a megfelelő irányba húzza őt. A szülőnek ilyenkor nagy-nagy türelemmel bíznia kell abban, hogy a gyerek visszatalál majd a helyes útra, s az általa felmutatott értékek mentén halad tovább. Az első egy-két évtized mintája, nevelése talán meghozza majd a gyümölcsét a gyerek életében, későbbi értékrendjében.
Az „elég jó szülő” egy létező pszichológiai kifejezés. Azt jelenti, hogy csak „az elég jó szülő” a jó szülő, a „nagyon jó” vagy „nem elég jó” nem az. Soma szerint nagyon jó szülő az, aki túlóv, túlfélt, nem hagyja a gyermeket önállósodni. A kellemetlen helyzettel járó döntések következményeitől megóvja gyermekét, ezáltal gyengíti őt. Túl sok mindent megold helyette, alárak, rátelepszik, mindezt túlzott jóságból – valószínűleg azonban szorongásból teszi. A nem elég jó szülő ennek az ellentéte, nem nagyon foglalkozik a gyermekével. Sem szeretetet, sem odafigyelést, sem törődést nem nagyon kap tőle a gyermek. Az ilyen szülő magával van elfoglalva. Az elég jó szülő éppen az aranyközépen igyekszik mozogni, vagyis ott van a gyermeke mögött, mellett, de érzi azt is, mikor kell, hogy gyermeke egyedül oldja meg a feladatokat, hogy edződjön, erősödjön, önállósodjon.
Kemény Dénes válogatott vízilabdázó, edző, állatorvos országos hírnevét a magyar vízilabda-válogatott szövetségi kapitányaként szerezte, amellyel 2000 és 2008 között három olimpiai bajnokságot nyert. Édesapja maximalizmusa meghatározta az életét. Pályafutása során egy százéves beidegződést változtatott meg a vízilabdában. A legerősebb játékosok korábban kiváltságos helyzetben voltak, ő viszont a „félgólos” játékosoknak is ugyanolyan figyelmet és elismerést adott, hiszen az ő teljesítményük ugyanannyit ér a csapat összeredményében. A lényeg, hogy amit hozzá tudnak tenni, tegyék is hozzá a mérkőzés eredményéhez. Szerinte az a legfontosabb, hogy az erősségeket fejleszteni kell, a gyengébb képességeket pedig egy elfogadhatóan elégséges szintre hozni. Az edző szerint bizonyos sportágakban döntő jelentőségű a genetika, másokban munkával, akarattal sokat lehet változtatni magunkon.
A szülőknek rendkívül nagy a felelősségük abban, hogy milyenné válik a gyermekük. A gén csak egy adottság, a családi minta, később a kortársak közege alakítja ki a jellemet. Nincs értelme kizárólag a génekre hivatkozni. Berögződött szokásaink eltanult mintáinkból fakadnak, de ezen lehet - s talán kell is -, néha pedig mindenképpen érdemes változtatni!
