Megfelelési kényszer
Olyannak látjuk magunkat, amilyen tükröt tartanak elénk. Nincs ebben semmi rendhagyó, csak úgy érthetjük meg kik vagyunk, ha felmérjük, megfelelünk-e a külső elvárásoknak, miben vagyunk hasonlóak és miben egyediek. De eljöhet a pillanat, amikor már csak az számít, mit mondanak, tartanak rólunk mások, a családunk, a barátaink, a környezetünk és így ezáltal kialakul a megfelelési kényszer. Maximalizmus ez vagy kényszeres tökéletességre törekvés? Radványi Dorottya, Tunyogi Henriett, Nógrádi Csilla és férfi meglepetésvendégünk megosztja velünk azt, hogy kinek mit is jelent pontosan a 100%.
Vágyból kényszer
Az elvárásoknak való megfelelés tud akár kényszerbe is torkollani. Felemészt. Észre sem vesszük és sokszor el sem gondolkodunk azon, hogy magunknak vagy a környezetünknek akarunk-e megfelelni. A társadalmi normák kellenek, s az ennek való megfelelés szocializál minket. A szülők pedig számunkra a mintát adják, így magától értetődő az, hogy nekik akarunk megfelelni. Természetes, hogy gyermekként az a legerősebb motiváció, hogy a szülőknek teljesítsünk, s csak a későbbiekben válik ez belső igénnyé. Azonban, ha konkrétan a kényszerről kell, hogy beszéljünk, akkor bizony ez az érzés képes elnyomni a vágyainkat, a kreativitásunkat, a fejlődésünket, mert nem tudjuk azt, hogy mi az, ami belőlünk jönne úgy igazán.. Ha egy párkapcsolat során ragaszkodunk egy ideálkép megteremtéséhez, s nem látjuk be, hogy nem mindennap süthet a Nap, akkor bizony a külvilág felé kényszeresen közvetített pozitív kép is egyfajta megfelelési kényszer. Alapvetően a megfelelési kényszer az önbizalomhiányból fakadhat, még azoknál is, akik ezt képesek nagyon jól leplezni a környezetük irányába.
