Az élet megy tovább?
Az élet maga állandó változás, melynek természetes része a születés és a halál. A legnagyobb veszteség a szeretteink, a hozzánk közel álló családtagok elvesztése. A veszteséget sokféle érzés kíséri, melyeknek szabad utat kell engedni. Túlélni, feldolgozni, tovább létezni. De hogyan? Pásztor Erzsivel, Volf-Nagy Tündével, Singer Magdolnával és meglepetés férfi vendégünkkel beszélgetünk.
Elveszíteni valakit, akit szeretünk - az emberi lét egyik legfájdalmasabb tapasztalata.
Életünk során szinte mindnyájan szembesülünk hozzátartozóink elvesztésével. Napjainkban azonban talán nehezebb ezzel szembenéznünk, mint a régi korok embereinek. Akkor a gyászolót támogatta a közösség, amely számos formában segített hangot adni a fájdalomnak. A virrasztás, siratás, halotti tor, gyászviselet nemcsak lehetővé, hanem elvárttá, szinte kötelezővé is tette, hogy az emberek elveszített szeretteiket meggyászolják.
Napjaink kultúrája azonban a hallgatás falát emelte a halál és a gyász köré. A gyász nem közösségi kérdés immár: az ismerősök a "fogadd őszinte részvétemet" jellegű kényszeredett mondatok után igyekeznek elkerülni a halálesettel kapcsolatos beszélgetéseket. Hallgat a közösség - s hallgatnak a gyászolók is. Egy haláleset után a legtöbb ember ma már mihamarabb visszatér a munkájához, nem visel gyászruhát - igyekszik úgy élni tovább, mintha semmi sem történt volna. Pedig valami történt, amit többé nem lehet elfelejteni...
„Nem múlnak ők el, kik szívünkben élnek, Hiába szállnak árnyak, álmok, évek.” /Juhász Gyula/
Régebben gyászévről beszéltek, s ebben ősi bölcsesség rejlett: legalább egy év kell ahhoz, hogy a gyászoló megéljen minden évfordulót (karácsonyt, születésnapokat, házassági évfordulót) anélkül, akivel ezeket egykor együtt ünnepelték. Bár a gyász feldolgozásának időtartama egyénileg is változhat, általában legalább ennyi időre van hozzá szükség. Ez alatt pedig nagyon sok minden történik.
Lehet "általában" beszélni a gyászról?
Mindenkinek a gyásza egyedi. Ez nem csak temperamentum kérdése, nagyon sok egyéb tényező is van, ami befolyásolhatja a gyász megélését. Ilyen például az életkor. Másként éli meg a gyászt egy gyermek, egy kamasz, egy középkorú felnőtt, vagy egy idős ember. Nagyon eltérő a gyász attól függően is, hogy milyen körülmények között veszítünk el valakit: másként hat ránk egy idős ember hosszas betegség utáni békés elszenderedése, mint például a baleset, az öngyilkosság vagy a gyilkosság. Eltérően reagálhatnak a veszteségekre a nők és a férfiak, vagy a különböző vallású emberek is.
Pásztor Erzsi művésznő édesanyja nyolcvannégy éves volt, amikor elhunyt. A színésznő vallja, hogy az ember az édesanyja halálát soha nem tudja feldolgozni.
Volf-Nagy Tünde televíziós műsorvezető tizenhat éves volt, amikor édesanyja elment. Tünde pontosan emlékszik a pillanatra, amikor felnőtté vált.
Singer Magdolna író veszteségekkel foglalkozó terapeuta is egyben. Polcz Alaine egyik kísérője volt a halálához vezető úton. Mentálhigiénés szakemberként, gyásztanácsadóként gyászolókat segít és válási szemináriumokat is tart.
A gyász életünk legnagyobb krízise. Egy családtag elvesztése alapjaiban rengeti meg a családi struktúrát, változtatja meg annak dinamikáját. A terapeutának az egész családdal kell törődnie, nem csak az egyetlen, patológiás gyászt mutató tünethordozóval. A legfontosabb cél megelőzni a feldolgozatlan gyász miatt kialakuló pszichoszomatikus betegségeket, a daganatos betegségeket, a szenvedélybetegséget, a kommunikációs kapcsolati zavarokat, az izolációt, a depressziót. Csak a családban, a fájdalom, a harag megosztásával várható az, hogy sikerül feldolgozni a traumát. A sikerrel lezárult gyászmunkánál a személy úgy érzi, hogy az élete folytatható. Új világlátása és énképe alakul ki. Számos dolog, amit a szeretett lény halálával elveszettnek hitt, újra kirajzolódik.
"Adj szót fájdalmadnak; a bánat, amely nem beszél, addig szorítja a megterhelt szívet, amíg az megszakad" /Shakespeare: Macbeth/
Varnus Xavér orgonaművésznek sok halottja van. Leginkább idős barátai voltak, mindig a korosabb emberek társaságát kereste. A művész Torontóban önkéntes munkát is végzett egy hospice házban.
Mindenszentek ünnepe és halottak napja
November 1. mindenszentek ünnepe, november 2. pedig a halottak napja a keresztény világban. Mindenszentek (latinul: festum omnium sanctorum) a katolikus egyházban az összes üdvözült lélek emléknapja.
A IV. században mindenszentek ünnepét a pünkösd utáni első vasárnap ülték meg, az ortodox keresztény egyház ma is ekkor tartja. A kezdetben az összes keresztény vértanúra, később "minden tökéletes igazra" emlékező ünnep a VIII. században tevődött át november 1-jére, egy kelta ünnep időpontjára. Jámbor Lajos frank császár 835-ben IV. Gergely pápa engedélyével már hivatalosan is elismerte az új ünnepet, így ettől kezdve a mindenszentek az egész kereszténység ünnepe lett.
Általános szokás, hogy mindenszentek napján rendbe teszik és virággal díszítik a sírokat, amelyeken gyertyát gyújtanak a halottak üdvéért. A gyertya fénye az örök világosságot jelképezi, a katolikus egyház szertartása szerint a "temetők nagy keresztjénél" ma is elimádkozzák a mindenszentek litániáját, és megáldják az új síremlékeket. Magyarország egyes vidékein harangoztattak a család halottaiért, máshol ételt ajándékoztak a szegényeknek. Sokan úgy tartották, hogy a halottak ezen az éjszakán kikelnek a sírból, így a családi lakomán nekik is terítettek, és minden helyiségben lámpát gyújtottak, hogy eligazodjanak a házban. Egyes falvakban ezen a napon választották meg a bírót, fogadták fel a cselédeket. Mindenszentek Magyarországon 2000 óta, ötven év után ismét munkaszüneti nap.
A mindenszenteket megelőző naphoz kapcsolódik az angolszász eredetű halloween is, ennek elnevezése az angol All Hallows Eve kifejezésből származik, amely magyarul annyit tesz: mindenszentek éjszakája. Ez a kóbor lelkek, a kelták halotti istenének éjszakája.
A november 2-i halottak napja jóval későbbi eredetű: Szent Odiló clunyi apát 998-ban vezette be emléknapként a Cluny apátság alá tartozó bencésházakban. Hamarosan a bencés renden kívül is megülték, és a XIV. század elejétől a katolikus egyház egésze átvette.
E napon gyertyákat, mécseseket gyújtunk elhunyt szeretteink emlékére. A szokáshoz kapcsolódó némely népi hiedelem szerint ennek az a célja, hogy a világosban a "véletlenül kiszabadult lelkecskék" újra visszataláljanak a maguk sírjába, ne kísértsenek, ne nyugtalanítsák az élőket. Azért kell megszépíteni ilyenkor a sírokat, hogy a halottak szívesen maradjanak lakhelyükben.
A hagyományos temetkezési szokások mellett ma már az alternatív temetkezési formák egész tárháza rendelkezésünkre áll, akár az óceán mélyén is.
