'Ügyek és emberek mellett tudok elköteleződni'
Elsősorban írónőként ismerjük, az elmúlt években mégis inkább az a munkája, vagy ahogy ő fogalmaz: feladata, hogy példaértékű női életutak megismertetésében segédkezzen. Rácz Zsuzsa az egykori elsöprő könyvsikerről, az azt követő csendes évekről, az anyaság örömeiről, nehézségeiről, a szupervízió áldásos hatásáról és arról is mesélt is nekünk, mennyire szerencsésnek érzi magát, hogy azt csinálhatja, amit szeret.
RIDIKÜL MAGAZIN Az Állítsátok meg Terézanyut! hozta meg számodra a sikert, de azt már kevesebben tudják, hogy nem ez volt az első könyved.
RÁCZ ZSUZSA Amikor huszonhat évesen hazajöttem Amerikából, ahol újságírást tanultam egy ösztöndíjprogram keretében, arra kellett eszmélnem, hogy a gyerekkori baráti társaságom drogokkal él. Nagyon kétségbeejtő volt, mert amennyire én tudatlan voltam, legalább annyira tudatlan volt a környezetem is, így hát beleástam magam a témába, hogy megértsem, mi történik velük.
Eközben fogalmazódott meg bennem, hogy ezt jó lenne másoknak is elmondani. Így született a 14 interjúból álló kötet, Kábítószeretet címmel. Egyébként pozitív a végkifejlet, mert a többségük kijött a függőségből, a könyv pedig kötelező olvasmány lett a szociálismunkás-szakokon és a tanítóképzőkben.
RM Később, immár segítő szakembernek tanulva, ismét bekerültél azokba a körökbe, ahol a drogprevenció kiemelt téma.
RZS Konkrétan kiderült, hogy a férjem ugyanabban a drogrehabilitációs otthonban dolgozott, ahol a könyv egy része is készült. De csak évekkel később találkoztunk.
RM Vállaltan depressziós kamaszlány voltál. Innen ered talán az írásvágyad is?
RZS Biztosan összefügg a kettő! Aztán ott volt a nagymamám, akivel nagyon bensőséges volt a kapcsolatunk, ő volt számomra az egyik legfontosabb ember akkoriban. Úgy emlékszem rá, hogy mindig írt és olvasott. Én ezt tartom a legnagyobb örökségemnek, meg a rádióhallgatást.
A capoeirán (brazil harcművészeti tánc – a szerk.) és a családommal való együttléten kívül ma is ez a három tevékenység az, ami kikapcsol. Nyolcévesen kezdtem naplót írni, és vigyáznom kell, mert Szofi lányom már jól olvas, azt hiszem, lassan ideje elrejtenem őket. Ezekben a naplókban kijön a magányosságom, és minden nehézség, ami a kamaszkorral együtt járhat. Megszenvedtem ezt a korszakot.
RM Férjnél vagy, és van két gyereked, pedig sokáig nem voltál a hagyományos női sorsvonal híve.
RZS Sokáig tényleg nem vágytam a hagyományos családmodellre. Nem láttam jó szövetséget, boldog családot, boldog feleséget, anyát és apát. A gyerekkori legjobb barátnőm szülei talán kivételt képeztek, mégis inkább azt láttam, hogy az ember boldogtalanságra ítéli magát, ha házasodásra adja a fejét. Már tizenéves koromtól hatalmas megismerés- és kalandvágy volt bennem, alig vártam, hogy kinyíljon a világ, és mehessek. Tizennyolc évesen azzal a tudattal jöttem el otthonról, hogy nagyon sok minden vár rám, és ez be is igazolódott…
RM Hogyan csöppentél a rádiózás világába?
RZS Angol–orosz szakra jártam Szegeden fél évet, ahol nagyon rosszul éreztem magam, közben felvételt nyertem a rádióba. Halasztottam az egyetemen, és belevetettem magam. Onnan számítom a felnőttkoromat. A Magyar Rádió a második otthonom lett, védett közegben, remek társaságban dolgozhattam.
RM A Terézanyu úgy indul, hogy a főhőst elbocsátják a munkahelyéről, a rádióból…
RZS Nekem sosem volt rendes állásom, mindig szabadúszó voltam, így elbocsátani nem tudtak. Az történt, hogy szép sorjában megszűntek azok a műsorok, amikben dolgoztam. Ezután hivatásosan állásinterjúkra jártam.
RM A könyv sikere után jött az elvárás, hogy megint „villants” valamit.
RZS Bár tényleg elképzelhetetlenül sikeres volt a Terézanyu, én egy ekkora sikert is képes voltam negatívan megélni: csak azok hangját hallottam meg, akik kritikusak voltak, és ez nagyon megviselt. Több mint tíz évembe telt, hogy ne a kritikát halljam meg, hanem azt is, ami a másik oldalon van. Amíg nem tudtam a helyére tenni önmagamban ezt az élményt, addig nem írtam újabb könyvet. Farkas Gyuri kollégámnak, akivel együtt kezdtük a rádiózást, volt egy találó mondata, miszerint semmi különöset nem csináltam, hiszen ezt a könyvet én már vagy tíz éve írtam.
A rádióban nem az interjúim miatt voltam kapós; éveken át elsősorban jegyzeteket írtam, mert abban bizonyultam a legjobbnak. Majdnem minden héten megszavazta nekem az akkori Reggeli Csúcs című műsor szerkesztősége a hét legjobb anyaga kitüntetést, úgy, hogy képtelen voltam beérni hétfőn reggel 9-re az értekezletre, és még a távollétemben is megkaptam ezt az elismerést tőlük. Ezért máig hálás vagyok nekik.
RM A magánéletedben nehezen adtad be a derekad. Szakmailag is nehezen köteleződsz el?
RZS Igazából csak a rádió felé kellett elköteleződnöm, persze, ez az én választásom is volt. Leginkább ügyek és emberek mellett tudok nagyon erősen elköteleződni.
RM A könyv megjelenése után szupervizorrá képezted magad. A férjeden kívül mit adott neked az a két év?
RZS Ott tanultam meg igazán, hogyan legyek felelős az életemért, hogyan lehetek észnél a kritikus helyzetekben, és ezt át is adom ma már szakemberként.
RM A második könyvedben már benne volt ennek a gondolatisága. Ekkor mentél el Amerikába farmerkedni. Ez tényleg olyan önmagadra ébredős korszak volt, ahogy a Nesze neked, Terézanyu!-ban megírtad?
RZS Azért mentem ki, hogy távol lehessek mindentől. Ez volt az utolsó kirándulásom azelőtt, hogy bekötötték a fejemet. Ha belegondolok, 2005-ben ott voltam non-stop egyedül, és bármit megengedhettem magamnak, most meg férjem van, két gyerekem, és naponta nagyjából tizenöt percem arra, ami csakis és kizárólag érdekel.
RM Egyszer egy írásodban a katonai kiképzéshez hasonlítottad a babázós, nem alvós korszakot. Mindig is leplezetlenül, rózsaszín massza nélkül beszéltél az anyaságodról.
RZS Már viszonylag nagyok a csajok, Nóri is elmúlt hároméves, én mégis olyan állapotba tudok kerülni a kialvatlanságtól, hogy el sem tudom képzelni, hogyan másképp mondjam el, mint ahogy van. Azt látom, hogy sok nő szégyelli magát, mert nem felel meg a szuperanya-képnek. Ez felesleges energia. Erre Amerika nagyon jó volt, ott derült ki számomra, hogy jogom van dönteni. Itthon csak a nyomást éreztem, hogy legyek már rendes nő, és szüljek gyereket.
Itthon nem folyik arról nyílt kommunikáció, hogy valójában mit jelent egy nőnek anyává válni. Nekem tényleg egy új univerzum nyílt meg, és nem hittem volna, hogy ilyen, soha még nem tapasztalt mértékű örömet jelent anyának lenni.
De itt van az az elcsépelt dolog is, hogy ennek ára van, gyakran kimerült vagyok és néha rettentően elegem van mindenből, de tudom, hogy nagyon szerencsés vagyok, hogy két gyerek mellett szuper munkám is van, és azt csinálhatom, amit szeretek.
RM Hasonló témákat dolgoztatok fel a Terézanyu-pályázatnál is.
RZS A legfontosabb az, hogy a pályázók leírják, hogyan élik az életüket nőként. Alapelvünk, hogy nem minősítünk, mert az a fontos, hogy a bezzeg-kultúra és az ítélkezés helyett elfogadjuk egymást. A Terézanyu-pályázatokban – az idén a hatodik volt már – egészen kivételesen el merik mondani azt, amiről nehéz beszélnünk. Minden évben legalább ötven kiváló írással találkozom.
RM Ki lehet azt jelenteni, hogy egyfajta küldetésként éled meg, hogy női sorsokat mutass be? Hiszen most már ötödik éve itt van a Richter Aranyanyu Díj is, amelynek ötlete szintén a te fejedből pattant ki.
RZS Én inkább feladatnak nevezném. A küldetés szóban van számomra valami, ami azt diktálja, hogy tűzön-vízen keresztül kell vinni. Úgy érzem, ha eljön az idő, hogy visszafordulhatok az írás felé, akkor azt fogom tenni, hiszen több örömet ad bármi másnál.
RM Nehéz volt előcsalogatni az üzletasszonyi működést igénylő oldaladat?
RZS Soha nem készültem erre, de megtanultam. Szerencsére most már nem egyedül csinálom, hanem van egy nagyszerű stábom, akikért felelősséggel tartozom. Egyébként nincs az alapkészségeim között a projektvezetés.
Számomra a tudatosság azt jelenti, hogy azt is látom, mik a korlátaim. Tudom, hogy jó, amit csinálunk, de néha kesergek, hogy nem fogjuk tudni megváltani vele a világot. A férjem ilyenkor mindig felsorolja nekem, hogy miért fontos ez a munka, de hát a küldetéshez annak biztos tudata kell, hogy megváltom a világot.
Én elsősorban anya és író vagyok. Az Aranyanyu Díj olyan szelete az életemnek, ami nagyon sokat ad. Megismerve a jelöltek életét, mindig megdöbbenek, honnan van ennyi hitük, lelkesedésük, erejük. Idén is az a célunk, hogy a döntőbe jutott tizenhat embert – igaz, legalább ugyanennyien megérdemelték volna még – minél többen megismerhessék.
RM Jól érzem, hogy ez nem csak menedzselési feladat? Ebben a segítői éned is benne van….
RZS Pontosan a segítő szándékomat csatornáztam bele, hiszen nagyon sokan fordulnak hozzám mind a mai napig, és nem tudok egy személyben mindenkinek segíteni. Én a díjon keresztül tudok hozzátenni ahhoz, hogy felhívjam a figyelmet ezekre a remek nőkre, asszonyokra.
RM Minden interjúban dicséred a férjed, amitől az az érzésem támadt, hogy nagyon szerencsés találkozás a tiétek.
RZS Biztos, hogy isteni szerencsénk van. Eközben azt a modellt látom, hogy ott, ahol mindkét embernek van hivatása, nagy kihívás gyerekekkel egyben tartani a családot. Nem akarok szuperhősnek tűnni, néha úgy érzem, hogy meghaladja a képességeimet, mert baromi nehéz. De folyamatosan dolgozom azon – járok szupervízióba, időről időre terápiára is visszamegyek –, hogy ne azt gondoljam, amit tizennyolc évesen gondoltam a házasságról, és ne ezt adjam majd tovább a két lányunknak.
RM Már elárultad, hogy újra írsz. Mit szabad tudnunk róla?
RZS Mióta megszületett Nóri, a kisebbik lányunk, egyszer előfordult már, hogy két éjszakát külön töltöttem a családtól, és akkor nagyon jól ment az írás. Azóta viszont, bevallom, meg sem nyitottam a fájlt… Most az a munkacíme, hogy Ilyen volt, ilyen lett, mert nagyon szeretném megfogni azt a változást, hogy milyen a gyerekvállalás előtti és utáni életem. Úgy kell önéletrajzi ihletésűt írnom, hogy ne legyenek benne se a gyerekeim, se a férjem, miközben nyilván benne lesznek. Most ennek keresem a módját.
Még nincs hozzászólás