Találkozás egy régi szerelemmel
Fél élet telt el azóta. Ő mindenre emlékszik, én szinte semmire. Én csak sóhajtozom, hogy eltelt egy fél élet, és rettegek, hogy meglátja rajtam.
Mendegélünk kézen fogva, mint akkor. Ide meg oda. Járunk. Mint akkor. Elég hülyén nézhetünk ki, két középkorú kézen fogva. Mert nem kapkodjuk el, óvatosak vagyunk.
Nem csapongunk forró fejjel, nem kockáztatjuk a nehezen kivívott szabadságunkat, nem veszélyeztetjük a jó kis döglött szokásainkat, ragaszkodunk a törvényeinkhez. Két megfontolt felnőtt.
Sóhajtozom neki folyton, fáj a szívem. Hogy mi minden elveszett, mi minden már nem lehet, meg hogy mi lett volna. Úristen, de gyönyörű lett volna! Kérem, hogy mesélje el újból, hogy régen hogy volt.
Minden ott van a fejében, minden kis részlet, a barna pamutharisnyám, a kis szoknyám, meg hogy az ölében ültem a villamoson. Én csak hangulatokra, fényekre emlékszem, az olajzöld árnyalatra a szemében. A fogaira, amikor nevetett. Az érintésére. Amíg rólunk mesél, odaképzelem magam az ölébe.
Azt mondja, végig gondolt rám, fél életen át. Én nem gondoltam rá. Csak valahogy folyton felbukkant a neve az írásaimban. Hát mi ez, ha nem eleve elrendeltetés? Isteni gondviselés? Mi ez akkor? Mi? Csak nevetgél ezen.
Meg hogy ő gyakorlati ember meg ateista, hagyjam már ezzel. De én szeretnék csodákban hinni. Varázslatokban. Őrangyalokban. Hát nem őrület, hogy megint együtt, hogy fél élet után, hát nem sorsszerű, végzetes, karmikus meg mesebeli?
Lelkendezek, mint egy gyerek. Hogy lelkendezzen végre. Hogy visszatérjen a szemébe a zöld. Szigorú és kérlelhetetlen. Hogy ő sajnos rég nem ilyen romantikus, és most már tényleg szörnyen álmos.
Mi lett volna… Tényleg, mi lett volna, ha akkor együtt maradunk, együtt boldogulunk, együtt vergődünk át mindenen – amiken így is, csak másokkal –, ha együtt nevelünk gyerekeket. Akkor most mi lenne? Lehet, hogy épp egymástól válnánk?
Sajnálkozunk egymás elszúrt életén. Ha lenne egy időgépem, mondogatja. Folyton ezzel jön, ezzel az időgéppel. Az agyamra megy. Mert akkor mi lenne, ha lenne?
Visszaforgatnánk magunkat ugyanoda, ott állnánk ugyanolyan kis hülyén, két őrült gyerek, ugyanúgy beleordítanám a telefonba dühből, dacból, hogy vége, ő meg ugyanúgy tudomásul venné, és csak azért sem árulná el, hogy rohadtul fáj.
És pont ugyanúgy élnénk külön-külön tovább, ahogy éltünk fél életen át, ő fegyelmezett kőkeményen, én hebehurgyán, örök sajgással a szívemben, csapdából csapdába zuhanva.
De pontosan fél élet múlva véletlenül betérnénk ugyanabba az étterembe, és egyszer csak meglátna engem, a kanala megakadna a levegőben, és csak nézne, nézne, én meg nem venném észre.
De másnap rám írna, hogy ekkor és itt vár. És én visszaírnék, hogy ott leszek.
Még nincs hozzászólás