Szeretetre várva

2014. július 10. | Írta: T. Németh Andrea | 6 komment

Á, a szingli-téma lerágott csont! - legyintünk, és már megmosolyogjuk a Szex és New Yorkot, valamint Bridget Jones figuráját, ám az igazság az, hogy a szingli-jelenség él és virul. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy 2012 óta az egyedülállók száma már itthon is meghaladja a házasságban élőkét.

Míg 2011-ben Magyarországon 45:43,8 százalék volt a házasok és a szinglik aránya, addig tavalyelőtt a felnőttek 44,6 százaléka volt nőtlen, hajadon vagy elvált, és csak 44,3 százalékuk élt házasságban. A szingliség nem csupán a karrierista harmincas nők úri hóbortja, nem egy trend, hanem nagyon is komoly társadalmi jelenség, amelynek megvannak a maga előzményei. Vénlányok régen is voltak, azonban igen fontos szerepük volt a családban: vigyáztak a testvéreik gyerekeire, végezték a különböző háztartási munkákat, ám csak a legcsúnyább, vagy a házasságra valamilyen okból alkalmatlan lányok maradtak kiházasítatlanul. Mióta azonban nem a család a gazdaság alapja, és nem a férfi az egyedüli kenyérkereső, a család intézményének szigorú keretei elkezdtek repedezni, s a folyamat azóta is tart.

A házasság nem kell
A mai húszas, harmincas nők ráadásul látva, hogy a saját szüleik hogyan szenvedik végig a házasságukat, rájöttek arra, hogy nekik ez nem kell – ha már választhatnak, akkor inkább nem választanak.

„Amikor kicsi voltam, otthon mindig apámé volt az utolsó szó, aki úgy bánt anyámmal, mint egy cseléddel, és elvárta, hogy kiszolgálják. Sokat veszekedtek, közben anya folyton azt hangoztatta, hogy ne menjek férjhez, inkább tanuljak, legyen egzisztenciám. Valószínűleg egy életre belém ivódott az otthoni minta, pontosabban annak ellenkezője, hiszen kilenc éve vagyok – néhány rövid kapcsolatot leszámítva – szingli, és őszintén? Egyáltalán nem zavar. Nálam sosem az volt a meglepő, ha nincs pasim, hanem az, ha van” – részletezi egyedülállóságának okait a harmincéves Anett.

Az évszázados elnyomásból feltámadó női nem a kilencvenes években kicsúcsosodott „szingli-kultuszban” mérte a végső csapást a régi leosztásra, és rázta le magáról a tűzhely mellett tüsténkedő gondos feleség szerepét. A Szex és New York-sorozat jelentősége például abban rejlett, hogy bár a szingliség témakörét járta körül, mindig ott voltak a férfiak, a négy főszereplő pedig párra vágyott, hogy családot alapíthasson. Valójában nem a szingliséget dicsőítették, pusztán csak azt, hogy az ő korukban, azokban a pozíciókban, amelyekért megdolgoztak, egyenrangú partnerként kezeljék őket. A társadalmi intézmények és szerepek megváltozásának köszönhetően már nem voltak olyan kiszolgáltatottak, hogy az igényeikből alább kelljen adniuk, és elviseljék a korlátozásokat.

Kinek szüljek?
A nyilvánvaló átalakulások ellenére sem kell azonban messzemenő következtetéseket levonni, hiszen mindannyian szeretnénk szeretni, és szeretve lenni. A szinglik többsége vágyik a gyerekekre, a házasságra, csak épp a megfelelő társat nem találja hozzá.

A harmincnégy éves ingatlanügynök, Petra nem aggódik az idő múlása miatt: „Sok szingli barátnőm nem szereti látni mások boldogságát a közösségi oldalakon, de engem ez egyáltalán nem zavar. Attól viszont félek egy kicsit, hogy ha egyszer gyerekem születik, már nem leszek olyan jó fej anyuka, amilyen most lennék. Ha nagyon úgy érezném, hogy kicsúszom az időből, engem nem riasztanának a spermabank adta lehetőségek, de persze az elsődleges cél, hogy társra találjak, aki osztozni tud a családalapítás vágyában. Az ismerkedés azonban nem könnyű, hiszen egy átdolgozott nap után már nem vágyom társaságba.”

Globális átalakulás
„Az anyukámtól mindig megkérdezik az ismerősök, hogy mi van már a lányoddal, mikor akar végre férjhez menni, miközben X vagy Y már rég házas, és gyerekeket nevel. Egy kis közösségben az ember sokkal könnyebben válik céltáblává, mint egy nagyvárosban, ahol senkit sem érdekel, kivel és mit csinálsz" – mondja a Csongrád megyei Pitvaroson felnőtt, de Budapesten élő huszonkilenc éves Katalin.

Korábban sok egyedülálló próbált elhatárolódni a szingliségről, nehogy az „önző”, a „karrierista”, vagy épp a „szerencsétlen”, „párját nem lelő, csökkent értékű” lesajnáló címkék ragadjanak rá. Kezdjük azonban érteni, hogy ez az állapot korántsem önmegvalósítás, sokkal inkább egy globális átalakulás következménye, ahol már nem számít istentől elrugaszkodott dolognak harmincon túl is párkapcsolat nélkül élni. Olyannyira világjelenségről beszélünk, hogy brit felmérések szerint ma már a nők 73 százaléka egyedül veszi meg élete első lakását, a negyven év alatti japánokat pedig egész egyszerűen nem érdekli az intimitás, egyharmaduk még életében nem is randizott, súlyos demográfiai és gazdasági torzulásokat idézve elő ezzel.

A szinglikre mára külön iparág épült, a fogyasztói társadalomban igen erős pozíciót foglalnak el. De még mielőtt ilyen borús képet vetítenénk a jövőt illetően, tudni kell, hogy nem azért élnek ilyen sokan egyedül, mert ez az életcéljuk, hanem mert belesodródnak ebbe a helyzetbe.

És hogy valójában létezik-e a nagy Ő? Erre Popper Péter mindenki által megszívlelendő gondolatai szolgálhatnak válaszul: „Az »Igazi« sem létezik. Nincsen. Sehol nem él valahol egy nő vagy egy férfi, aki az igazi, s akit csak meg kell találni. De aki szerencsés, élete során találkozhat két-három olyan emberrel, akiből lehetne »igazi«.” 

Címkék: szülés, bridget jones, szex és new york, párválasztás, szingliség, átalakulás, hajadon