Szerelem, sötét verem
A szerelem – bár szinte mindannyian vágyunk rá – az egyik legkegyetlenebb és legfájdalmasabb érzés, melyet megtapasztalhatunk. Ha a fájdalom elmarad, biztos, hogy az nem is volt szerelem.
Mert nem kell, hogy tragikus véget érjen, elég, ha csak halványulni kezd, megkopik, és a veszteség érzése felemészt.
Egy középkori szufi anekdota szerint a szerelmet csak úgy lehet megismerni, ha hajlandó vagy bele is halni. A halált persze jelképesen gondolják, teljes önfeladást értenek alatta, az egó pusztulását.
Három lepkéről szól a történet, melyek a láng körül keringenek. A láng elbűvöli őket, megszédülnek, szeretnének közelebb és közelebb kerülni hozzá.
Az első lepkét meg is csapja a forróság, amint közel repül, és azt mondja, én már tudom, milyen a szerelem.
A második lepke még közelebb merészkedik, a szárnyát megperzseli a láng. Én már tudom, milyen a szerelem, sóhajtja. A harmadik egyenesen belerepül a tűz közelébe, és meghal. Ő igazán megtudta, mi a szerelem.
Feloldódni valaki lényében, az ő szemével nézni a világot, átvenni a szavait, a gondolkodásmódját, összeolvadni vele, minden percben a közelébe vágyni és jobban bízni benne, mint önmagadban.
Nincs felemelőbb érzés ennél, és nincs fájdalmasabb, mint egyszer csak belátni, hogy ez a közelség nem létezik, mert bárhogy is van, mindig két külön lény maradunk, a totális eggyé válás képe csupán illúzió.
És ez fáj, fáj, fáj. Hogy miért akarunk mégis újra meg újra szerelembe esni? Hát azért, mert amíg tart, az irtó jó érzés.
Még nincs hozzászólás