Száguldva vagy toporogva
A szerelem kezdetén nem szoktunk azon gondolkodni, mi lesz velünk öt vagy ötven év múlva. Még él a szenvedély, mélyek az érzések, és jó egymásra nézni. Valahogy természetesnek tűnik, hogy ha az elején összepasszoltunk, akkor ez így is marad örökké.
Csakhogy változunk. Kevés pár mondhatja el magáról, hogy az együtt töltött ötven-hetven év alatt nem változott egyikük érdeklődése sem, hogy pont ugyanazok a témák (művészetek, könyvek, tanulmányok) hozzák lázba őket, mint annak idején. Hogy ugyanazt gondolják a munkájukról, a gyereknevelésről, a pénzről, a szeretetről.
Már nem tudok felnézni rá
Ötven-hetven évet emlegetek, mert egy mindhalálig tartó kapcsolatnak jó esetben legalább ennyi az időtartama. Ha ezt az ember felbontja, megszegi, még akkor is bűntudata van, ha (szerinte) nyilvánvalóan a másik hibái miatt ért véget a házasság. Sok válóokot ismerünk, ilyen a harmadik fél belépése, az általános hűtlenség, az agresszió, a függőségek, sorolhatnánk. De mi van akkor, amikor az egyik fél úgy érzi, ő sokkal nagyobbat ugrott előre például szellemileg, anyagilag, morálisan, sikerekben, mint a partnere? És így már nem tud felnézni rá.
Nem ebben állapodtunk meg
Sok kapcsolat a hagyományos forgatókönyv szerint indul, a nő feladata a háztartás, a gyereknevelés, a férfi pedig pénzt keres. Gondoljunk például egy tehetséges orvosra, mérnökre vagy vállalkozóra, aki a házasság elején majd kicsattan a büszkeségtől, hogy míg ő keresi a sok pénzt, a neje szüli a szép gyerekeket, főzi az isteni töltött káposztát. Csakhogy merre folytatódik ez a történet?
A férfi egyre sikeresebb, egyre nagyobb munkákat vállal, egyre kevesebb ideje és ereje marad a családra. Viszont egyre több pénzt is keres, a nő felvehet egy bejárónőt, alkalmazhat kertészt, szakácsot, és az idő telik. Régen tanári diplomát akart, de a férje feleslegessé tette, hogy tanuljon és dolgozzon. Most viszont van egy sikeres, negyvenes-ötvenes férje, két kissé elpuhult gyereke, meg ő, aki nem ért semmihez, nem vitt véghez semmit, eltelt húsz-harminc év, és ma már energiája sem lenne, hogy változtasson ezen.
Persze, felnevelte a gyerekeket, és ha segítséggel is, rendben tartotta a házat. Ebben állapodtak meg az elején, nem igaz? De vajon ma is elégnek tűnik ez a férje szemében? Vagy a saját szemében?
Többre vágyom!
Nem kell nagy sorsfordulat ahhoz, hogy valaki úgy érezze, egyszerűen változott a belső világa, és útra kelne, hogy új ismereteket, tapasztalatokat gyűjtsön. De a partnere, aki addig mindig fogta a kezét, most visszarántja vagy elengedi. És nem tart vele. Nem tart vele, mert az az út őt egyáltalán nem vonzza, sőt, nem is érti, miről van szó. Jelképes útra gondolok, egy addig titkos ismeret megszerzésére például.
Abraham Maslow pszichológus leírta, milyen szükségletek jelentkeznek egy ember életében. A jól ismert vágypiramis alul a hiányszükségleteket mutatja, a táplálkozást, egészséget, biztonságot, majd feljebb a növekedésalapú szükségleteket, melyek már a szellemi-lelki fejlődés iránti vágyat mutatják. Itt jelentkezik a szeretet igénye, az elismerés, az értelmi fejlődés szüksége és az önmegvalósításé. Ha a szellemi-lelki fejlődésünk lemarad egymásétól, akkor hiába jelentkezik egyikünknél az önmegvalósítás vágya, ha a másikunk megrekedt a fizikai kielégülésnél.
Maslow harminc évvel a piramis megszerkesztése után rádöbbent, hogy a piramis csúcsán nem is az önmegvalósítás, hanem a transzcendencia, vagyis ahogy ő fogalmaz, az önmeghaladás kell hogy álljon. Így fogalmaz: „A transzcendencia az emberi tudat legmagasabb, legátfogóbb vagy holisztikus szintjeire utal, viselkedésként és célként, nem pedig eszközként kapcsolódva önmagához, másokhoz, általában az emberekhez, más fajokhoz, a természethez és a kozmoszhoz.”
Visszatérve a kapcsolatokhoz, ha az egyik fél negyvenévesen legyőzhetetlen vágyat érez, hogy nagy felfedezésre induljon a spirituális úton, miközben a másik kineveti, lenézi emiatt, akkor ott hatalmas távolság kezd nőni a két ember között, ami nem biztos, hogy áthidalható.
Túl hosszú az örökké?
Ha egy kapcsolat meglazul, mert a két fél nem ugyanarra és nem azonos intenzitással halad, melyikük a hibás? Van-e hibás? Ki tudja megmondani előre, hogy a következő ötven-hetven, vagy akár csak öt évben merre szeretne haladni, mi fogja lázba hozni? Hibás-e, aki semerre sem szeretne elmozdulni, mert épp úgy jó neki, ahogy van, popcornnal egy jó filmet nézve, a másik kezét fogva?
Dr. Popper Péter azt írta a házasságról, hogy nincs azzal semmi baj, csak kicsit sokáig tart. Szerinte, amikor az örökké tartó házasság eszménye megszületett, az emberek nem ötven-hetven évre terveztek, hanem tizenötre. „Sokkal rövidebb ideig éltek: a nők a szülésbe haltak bele, a férfiak a háborúkba vagy valamilyen járványba. Az életmód, a táplálkozási szokások sem a hosszú életet szolgálták. Vagyis a holtomiglan-holtodiglan jóval kevesebb évet jelentett” – írja. Persze azt is hozzátette, hogy a tolerancia a legtöbb problémára megoldást nyújt.
Két falevél
Egy spirituális tanító egyszer azt mondta, két ember közös útja olyan, mint amikor két falevél találkozik a patak sodrásában. Összetapadva haladnak a víz tetején, mígnem jön egy szikla, és egyikük elsodródik. Nincs ezzel semmi baj, pontosan addig utaztak egymás mellett, amíg szükségük volt rá.
Még nincs hozzászólás