Szabó Tímea mogorva sünhala
Civil szakmáját tekintve fényképész Szabó Tímea. Évente két-három alkalommal aztán kibújik a megszokott szerepkörből, búvárruhát ölt, és a szépen bevilágított stúdiót a tenger mélysötétjére cseréli. Búvárfotós, erős tengerfüggőséggel.
„Édesanyámnak köszönhetően hétéves koromban láthattam és érezhettem először a tengert. Már akkor kíváncsian buktunk a víz alá a testvéremmel: mindent látni akartunk. A tenger, a víz pedig azóta is a lételemem.” Timi tizenévesen megkapta első fényképezőgépét, és elkezdett egyre komolyabban foglalkozni a fotográfiával. Olyannyira, hogy hivatásául is választotta. Aztán megszerezte a könnyűbúvár gyakorlatot és a fotómasina vízhatlan tokba került.
A búvárfotózáshoz elengedhetetlen a többéves merülési gyakorlat. Nem elég a vizsgák teljesítése, rutinra is szert kell tenni. „Kezdő búvárként Dél-Spanyolországban merültem többedmagammal. Elmondták, hogy rossz a látótávolság, és figyelmeztettek az erős áramlatra is, de hiába. Sajnos a lámpámat nem rögzítettem, elmerült. Gondoltam, nem lesz baj, ha gyorsan megkeresem.”
Rossz gondolat volt, pár perc alatt elszakadt a többi búvártól. „Az ijedség miatt a mélyben pánikszerűen lélegeztem, így gyorsabban fogyott a palackból a levegőm. Fél óra múltán, mivel fogytán volt az oxigén, megkezdtem a feljövetelt. Ekkor eszembe jutott, hogy nincs bójám, amivel jelezhetném az esetleg fent közlekedő hajóknak, hogy ember van a vízben. Újabb pánik tört rám: te jó ég, ledarálják a testem a hajók.”
Végül másfél órát hánykolódott egyedül a nyílt tengeren, és az utolsó pillanatban, a teljes kimerültség határán talált rá egy hajó. Azt mondja, két dolgot köszönhet ennek az élménynek: hogy azóta semmitől sem fél, és hogy rájött, a szabályokat mindig be kell tartani.
„A mottóm, hogy vendégségbe megyünk a víz alá, tisztelni kell az ottani világot. Nem etetjük be a halakat, nem rendezgetjük az élőlényeket kompozícióba, nem támaszkodunk az évezredekig fejlődő korallzátonynak. Azt fotózzuk és úgy, ahogy van” – hangsúlyozza Timi.
Aztán csibészes mosollyal elkezd a táskájában kotorászni, azt ígérve, hogy megmutatja a legnagyobb víz alatti merényletét. „Az éjszakai merülés külön élmény, az élővilág közelebb engedd magához. Így találkoztam én is egy hajóroncsban ezzel a fantasztikus sünihallal, aki miután rávilágítottam a lámpámmal, megijedt, és felfújta magát... Azóta is ez a kedvenc fotóm” – mondja.
Timi azt mondja, minden egyes merülés alkalmával ugyanaz a gyermeki öröm, euforikus várakozás keríti hatalmába. Akkor is, ha nem sikerül megörökítenie egy-egy lélegzetelállító pillanatot.
Az első víz alatti felvételt 1893-ban Louis Boutan és Joseph David készítették. 3-5 méter mélyen állították állványra a súlyos fotómasinát Banyuls-sur-Mer tengeröblében, és 30 perces megvilágítási idővel (!) dolgoztak.
Az első színes képig még harminchárom évet kellett várni. Az elkövetők dr. William Longley és a National Geographic fotósa, Charles Martin voltak, akik 1926-ban a Mexikói-öbölben egy nagy nyugat-atlanti ajakoshalat kaptak lencsevégre.
„Thaiföldön történt velem, hogy gyanútlanul uszonyoztam, és amikor kinéztem egy szikla mögül, egy tucatnyi manta rája jött velem szembe. Ezek a hatalmas, hat méter uszonytávolságú állatok a fejem felett úsztak el: ha kinyújtom a kezem, meg is érinthettem volna őket. A szívem a torkomban dobogott, és nem volt annyi lélekjelenlétem, hogy az oldalamon függő gépért nyúljak. Fejben viszont mindent lefényképeztem: most is látom magam előtt.”
Azt mondja, ez volt a legcsodálatosabb víz alatti élménye, de nem érzi elmulasztott pillanatnak. A mélyben ugyanis nem lehetnek elvárások: ha éppen nem készül kép, akkor sincs semmi baj.
A fiatal lány azt vallja, hogy a búvárfotózás – ha az ember ésszel csinálja – nem veszélyesebb hobbi, mint a sziklamászás vagy az ejtőernyőzés. Ha megvan a kellő rutin, az elvárásokat pedig a felszínen hagytuk, átadhatjuk magunkat a teljes nyugalomnak és békének, ami a mélyben vár minket.
Még nincs hozzászólás