"Nem játszom sehol a megközelíthetetlent"
Habár a külső szemlélőnek úgy tűnhet, a kezdetek kezdetétől töretlen a pályája és kétségtelen a rátermettsége, (ma már) nevetve idézi fel, mennyit küszködött az elején a szerepekkel, és erősen leegyszerűsítve a történetet, egy disznóólnak - és Madách Imrének - köszönheti, hogy húszévesen nem tanácsolták el végleg a színjátszástól. De lesz még szó többek közt mérföldkövet jelentő uborkáról, régóta dédelgetett titkos álmokról, valamint mindenféle korú gyerekekről is - hisz Schell Judittal beszélgetünk.
Az első emlékem rólad, utánanéztem, éppen húszesztendős. Radnóti Színház, az azóta legendává ért Ványa bácsi-előadás: te a színpadon mint Szonya, nagyon fiatal Szonya, barna a hajad, és be van fonva, egy hatalmas üvegből tömöd magadba az uborkát, és iszod mellé a doktor szavait.
'95-ben végeztem, egy évre rá ősszel volt a bemutató, a második darab volt, amelyben játszottam a Radnótiban, Valló Péter rendezte. Fontos szerep volt, korán megtalált, mérföldkő a mai napig. Erős előadás volt, sikereket hozott, szerettük. Több évig ment, sok minden történt közben velünk, szereplőkkel: válások, új szerelmek, gyerekek születése.
Elégedetten nézel vissza az azóta eltelt időszakra?
Igen. De nagy kérdés, mi jön ezután. A következő húsz évet hogyan és mivel kellene tölteni, hova kellene eljutni? Gyalogolni kellene szépen tovább ezen az ösvényen, vagy vegyek egy nagy kanyart inkább?
Belülről fakad a kétely, vagy a külvilág sugallja?
Sok korombeli embernél látom ugyanezt. Mondják kapuzárási pániknak, de ez igazából nem az, egyáltalán nem akarsz bezárni semmilyen kaput, hanem azon gondolkodsz az életed feléhez érve, hogy milyen lehetőségeid vannak, mi maradt ki esetleg, ami fontos.
Van benned elég mersz kilépni a mókuskerékből, netán hajlamos vagy megragadni kissé szűkös, de legalább ismerős helyzetekben?
Hallgatok a megérzéseimre, és nem agyalok-aggódom túl dolgokat, lépek, ha úgy gondolom helyesnek.
A panzióötlet is játszik még?
Igen! Van egy nagyon meghatározó emlékem gyerekkoromból. Egy osztrák panzióban voltunk, és olyan otthonosan éreztem ott magam, mint szinte sehol máshol. Sok gyereke volt a háziasszonynak, az egyiket szoptatta, miközben minket reggeliztetett, érezhető volt, harmónia van bennük, körülöttük. Jó volna így élni, ilyen nyugalomban. Majd. Gyerekek már vannak hozzá.
A nyugodt, idilli álomhoz képest választottál egy pörgős, zizi szakmát.
Húszévesen nem akar lenyugodni az ember. Mostanra pedig megteremtem magamnak azt a nyugalmat, amire szükségem van. Nem tudnék egy faluban élni, ahol este hatkor lehúzzák a rolókat, és reggel ötig senki sincs az utcán. De egy olyan helyen lakunk, ahol csicseregnek a madarak, és csupa zöld van körülöttem. Nagyon kikapcsol, ha kiülök a kertbe, és csak hallgatom a természet hangjait.
Össze tud jönni a csend három gyerek mellett?
Össze kell jönnie! Ha csak öt percekre is.
Visszakanyarodva az álmokhoz: nincs meg benned a mindenáron színház érzése?
Nincs. Pedig nagyon szeretem a szakmámat, szeretek játszani, szerepekkel megküzdeni. Az osztályfőnököm, Horvai István mondta, hogy azon a negyven százalékon, amivel a főiskolát művelem, nem lehet majd boldogulni az életben. Nem mondom, hogy negyven százalékon működöm most is, de minden másnak is bele kell férnie az életembe, ami fontos.
Mit teszel ennek érdekében?
Tudok nemet mondani.
Mi alapján válogatsz?
Ösztön és a tapasztalataim alapján. Tudja az ember ennyi idősen, hova tartozik, mi áll jól neki, mit szeretne, és mit nem.
Nincs meg benned a „jaj, talán nem hívnak többet, ha nemet mondok” félelme? Sok mindenkit mozgat ez manapság.
Nincs, nem lenne ennyi gyerekem, ha meglenne bennem. El is értéktelenedik valami, ha folyton az arcunkba tolják. Jó, ha nincs mindenütt ott az ember.
A titokzatos jelzőt több cikkben is láttam a neved mellett. Mennyire érzed sajátodnak?
Semennyire. A bulvártól távol tartom magam, ez igaz. Védem a magánéletemet, de nem játszom sehol a megközelíthetetlent. Vannak kollégáim, akiket zavar az őket övező érdeklődés, és meglehetősen bezárkózva élnek, én úgy nem bírnám. Annál jobban szeretem az életet.
Ha idegen helyre megyek, akkor az ismertség ellenére, illetve nem annak okán, én is zavarban vagyok, ahogy más, és nekem is fel kell találnom magam. Régen sem nagyon ment. Gyerekkoromban nem mertem telefonálni. Vagy kérni egy vonatjegyet. Utáltam a hangomat. Összevissza beszéltem. A tánc által tanultam meg kifejezni magam, az nyitott meg.
Mégis dráma tagozatra mentél.
Igen, mert mondták, ott táncolhatok. Igaz, volt helyzetgyakorlat meg jelenetek - feszengtem is bennük. A Színművészetire is a tánc juttatott be. A mozgásfelvételin olyat mutattam, hogy Horvai kíváncsi lett, prózában is meg tudok-e nyílni, ha igen, akkor benn tart, ha nem, kirúg.
És ezt te tudtad?
Utólag mondta meg. Az első év végi rostavizsga után. Mázlim volt, a versmondás alatt görcsöltem, a monológok alatt is, de volt egy Madách-fesztivál, külföldi vendégek jöttek, és én voltam Éva, meg a Marozsán Erika, de neki előjött a lumbágója, így én lettem a befutó. Őt biztos nem rúgták volna ki, viszont engem, ha nincs ez a fesztivál, lehet, hogy igen.
A paradicsomi jelenetet mutattuk be, egy disznóólban, fetrengtünk a földön, verekedtünk, tele volt tollal az egész. A mozgás, a föld közelsége annyira felszabadított, hogy elkezdtem jól érezni magam a színpadon.
Miért ragaszkodtál a nehézségek ellenére ehhez az egészhez?
Ha már ennyire közöm nem volt hozzá? (nevet)
Ott volt neked a tánc, az sima ügy volt, a színészetért meg küzdeni kellett.
Tudtam, hogy színésznőként táncolhatok, ez fordítva nem működik.
Miután túlélted az első évet, már könnyebb lett?
Nem, másként lett küzdelmes. Szerelmes lettem, és gyereket vártam. Sokat jártam vissza Debrecenbe. Akkor hiányoztam, amikor a többiek elmentek színházakhoz gyakorlatra. Amikor végeztünk, nem hívtak sehová, nem ismert senki.
Horvai, akinek én akkor már fontos voltam, hitt bennem, és becsült azért, hogy vállaltam a gyereket, körbetelefonált. Bálint András meg hallgatott rá, megnézett, és azt mondta, nem bánta meg. Így kerültem a Radnótiba.
Hajlamos vagy megnehezíteni a saját sorsodat? Gondolok itt arra, hogy egy ennyire nehéz főiskolai antré közben gyereket szültél.
Ösztönösen döntöttem. Jön az a gyerek, szerelemgyerek, miért ne lehetne közben csinálni a főiskolát? Majd lesz valahogy.
Gyakran mondod ezt?
Igen!
Színpadon ösztönösség vagy tudatosság?
Is-is. Jó az ösztönösség, de kell mellé a rendező, aki látja kívülről, mit csinálsz, és tudatosítja benned, hogy miért jó ez vagy az, és miként lett az, hogy ne csak egyszeri legyen a siker, tudd reprodukálni máskor is.
De jó lenne egy ilyen rendező az életben is!
Az élet rámutat idővel, jól döntöttél-e egy helyzetben.
Az emberek közül kire hallgatsz?
Önfejű vagyok, de a legjobb barátnőim véleményére kíváncsi vagyok. Sajnos alig van időnk beszélgetni, pedig időnként nagy szükségünk lenne egymásra.
Bírod az őszinteséget?
Igen, nem bántódom meg.
Kritika?
Attól függ, kitől. Molnár Gál Péter fantasztikusan írta meg a bírálatot is, élvezettel tudtam olvasni a magamról szólót is, a másokról szólót persze még inkább (nevet). Ma már nem olvasok kritikákat, de mást sem a lapokban.
Igyekszel kimaradni a világ dolgaiból?
Igen! Ez a cél. Nem bírom feldolgozni a rettenetes híreket. Meg az üres híreket sem. Időrablás.
Igen, megfigyeltem, hogy bár van nálad telefon, nem nyomkodsz.
Telefonálásra és fényképezésre használom a telefonomat. A képeket megmutatom anyámnak meg a családtagoknak.
A gyerekek mennyire kütyüznek?
Most, a nyaraláson volt egy nagy kiakadásom. Kütyütől kütyüig fürödtek a tengerben kicsit. Na, ezért nem utazunk! Onnantól kártyáztunk, társasoztunk, úszkáltunk, beszélgettünk. Kicsit erőltetni kellett, de aztán belelendültek.
Szeretsz játszani?
Igen! De kézügyességem, vagy inkább türelmem nincs, mondjuk gyöngyöt fűzni. Inkább kikapom a gyerek kezéből, és megcsinálom öt perc alatt, ha ez a feladat.
Megszoktad már, hogy van egy felnőtt fiad?
Igen, élvezem is. Voltam kint a nővéreméknél, évek óta külföldön élnek, ott jobban meglepett, hogy mekkorát nőttek a keresztgyerekeim. Az jó, azt élvezem, hogy rájuk lehet hagyatkozni, mintha én lennék a gyerek, többet tudnak a világról sok tekintetben, mint én, vezetik az autót… A fiam már külön lakik, néha meglátogatom, körülnézek nála…
Nem pakolsz, ugye?
Hát, gyorsan elmosogatok, ha nem néz oda. De nem bírja.
Egy szem kislány két fiú után – kényezteted, vagy épp ellenkezőleg?
A fiaim szerint igen. Szerintem nem. Ami újdonság, az a hiszti, az a fiúkkal nem volt ennyi.
Te nem vagy hisztis?
Nem! Idő- és energiapazarlás. Szakmán belül is.
A Csak színház, és más semmi című sorozatban egy kifejezetten hisztis, rafinált dívát játszol. Nagyon megy neki a konspiráció.
Hát nekem nem. Én mindenkinek megmondom az igazat.
Nem mindig kifizetődő.
Hát nem…
Nem elvárás egy színésznővel szemben, hogy allűrjei legyenek?
De, lehet, hogy szeretik, ha kiszámíthatatlan és titokzatos, de hosszú távon nem biztos, hogy bírnak vele dolgozni.
Veled könnyű?
Szerintem igen.
Csányival hány párt alakítottatok összesen?
Nem olyan sokat, mint gondolják. A Csak szexben voltunk együtt, aztán a Tháliában három darabban, és most a Csak színházban.
Nem hiszik az emberek, hogy civilben is egy pár vagytok?
Nem, mert az újságcikkekből tudják, hogy kivel élünk. Inkább azt feltételezik, hogy régebben együtt voltunk. Pedig soha, csak a színpadon. Még van hova fejlődnünk különben, most olvastam, hogy Sophia Loren 17 filmet forgatott Mastroiannival. A nézők szeretik a párosokat.
Az álmaidban táncolsz, vagy szerepet mondasz?
Legutóbb, pár napja repültem. Nagyon érdekes élmény volt.
Az életed első húsz éve tánccal telt, nem szivárog be az álmaidba néha?
Olyannyira beszivárog, hogy két éve el is döntöttem, nem öregedhetek meg úgy, hogy nem táncolok többet. Mivel másnak nem voltak efféle tervei velem, kitaláltam magamnak én egy táncelőadást sok vetítéssel. Finta Gábor táncművész és a többi alkotótárs segítségével létrejött a Gellérthegyi álmok. Az egyik legnagyobb büszkeségem a pályán. Felülmúlta élményben, amit vártam tőle.
Az éneklés is újdonság.
Énekelni énekeltem, bár nem gyakran. A Chicagóban kellett, de abban sok a próza. Viszont nemrégiben László Boldizsár operaénekes felhívott, csináljunk közösen egy koncertet. Azt mondta, ha tudsz táncolni, biztos tudsz énekelni is. Ezen nagyot nevettem.
Belevágtam, de az előadás előtt rémálmaim voltak, nagyon izgultam. És eljött a nagy nap végre, és ahogy bementem a színpadra, elmúlt a görcs, és elkezdtem nagyon élvezni az éneklést. Azóta volt több koncert, hívnak minket mindenfelé.
Lámpaláz? Van még?
Akkora sosem, hogy leblokkolna. Az adrenalin jó, felpörget. Próbálni nem szeretek annyira. Az előadást szeretem. Csípem a beugrásokat épp ezért: egy nap alatt betanulom a szöveget, és már lehet is csinálni. Engem a közönség inspirál.
Még nincs hozzászólás