Műanyag a divatiparban
Plasztiktáska, gumicsizma. Újra a reneszánszát éli mindkét divatcikk, a legtöbb tervezőház palettáján széles választékban kaphatók a mesterségesen előállított polimer lábbelik és kiegészítők. De mikor használták először a divatiparban a műanyagot?
Napjainkban újra kiemelkedő szerepe van a műanyagnak. A nagy divatházak előszeretettel készítenek plasztiktáskákat, amelyek kielégítik a vásárlók luxus iránti igényét, de közben megfizethető áron kaphatók, és a cipőtervezők sem restellnek műanyagból készíteni különböző fazonú lábbeliket. Ám mint a divatban általában minden, ez a jelenség sem újdonság.
A plasztiktáska először az első világháború után vált népszerűvé. A műanyag eleinte azt a célt szolgálta, hogy utánozza az olyan drága alapanyagokat, mint a teknőspáncél vagy az elefántcsont. Ezek rendszerint félkör alakúak és laposak voltak, többnyire történelmi, romantikus, keleti vagy egyiptomi díszítéssel. Ezt a pótszerként való használatot hamar kinőve, a 30-as évek elején már megjelentek az olyan kézitáskák, amelyek teljes egészében műanyagból készültek, s amelyek esetében az anyagnak már nem az volt a célja, hogy utánozzon más, exkluzív alapanyagokat, hanem kivívta saját létjogosultságát, és a második világháború kitöréséig ez a siker töretlen is maradt.
Az 50-es évek Amerikájában a kemény műanyagból készült, doboz alakú táskák egy évtizeden át nem mentek ki a divatból. Az átlátszó, vagy épp élénk színekből készült darabok eleinte drágák voltak, azonban hamar ellepték a piacot az olcsóbb változatok. A műanyag fejlesztésével finomabb formák is megjelentek, és ma már minden színben, nagyságban és fazonban kaphatók ezek a népszerű kiegészítők.
Tavaszunk özönvízszerű esőiben hálásan gondolunk az egyre több formában megjelenő, és évek óta töretlen népszerűségnek örvendő gumicsizma „feltalálójára”. A lábbeli nagy előnye a praktikussága, amelyre már a korábbi századokban is felfigyeltek. Igaz – lévén, hogy a műanyag a 19. század második felének, de inkább a 20. századnak az eredménye –, először a forma terjedt el.
A mára jól ismert fazon (amelyet angolul Wellington bootnak neveznek) a hessian csizmaforma újratervezéséből született a 19. század elején, amelyre Wellington első hercege, Arthur Wellesley adott megbízást a cipészének. A cipész által újratervezett hessian csizma – amely a 18. századi katonák kedvelt viselete volt, enyhén hegyes orrú, térdig érő, elöl magasabb, hátul alacsonyabb fazonnal – puha borjúbőrből készült, és módosult a szabása, így jobban követte a láb vonalát. Az igen praktikus és strapabíró modellt a 19. század második felétől a fejlesztéseknek köszönhetően már gumiból is elő tudták állítani.
A 20. században a gumicsizmák elterjedésének mindkét világháború kedvezett, a nagy háború végére már 1,2 millió csizmát készített a ma is jól ismert Hunter Boot Ltd. vállalat. Az ’50-es évektől a gumicsizma a hétköznapi viselet részévé vált, részben kényszerűségből, a gazdasági helyzet miatt, részben pedig praktikusságának köszönhetően. Ma már több a műanyag, mint a gumicsizma. Népszerűségét a kényelmen és a célszerűségen túl az is segíti, hogy az új technológiáknak köszönhetően a legváltozatosabb színekben és mintákban előállítható, így a megfelelő darabokkal összeválogatva divatcikk is lett.
Még nincs hozzászólás