Mindhármunk életét apánk tette tönkre
Hárman vagyunk testvérek. Ha őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy egyikünknek sem sikerült jól az élet. Mindhárman elváltunk. S ez apánk bűne, ma már tudom.
Apánk még hetvenéves korában is szálfaegyenes tartású, megnyerő modorú férfi volt. Egész életében építésvezetőként dolgozott. Minden szakmához értett. Kétszintes házunkat saját kezével építette. Az ő kertjében minden évben bőven termett a szőlő, az ő kertjében volt a legszebb a paprika és paradicsom.
Nagyszerű embernek hitte a környék. A pirkadat rendszerint a veteményesben találta. Munka után elment értünk az iskolába. A bátyámat birkózni, majd kajakozni hordta, minket, lányokat balettra a közeli iskolába. Egyetlen hibája is inkább erénynek tűnt. Tizenhat és hetven között nem volt olyan nő a környezetében, akinek ne csapta volna a szelet.
Vera
Először Vera, a nővérem költözött el a háztól. Szülői engedéllyel 17 évesen férjhez ment. Vagy inkább menekült. Azt mondta, hogy el kell mennie, mert apánk őt gyűlöli. Ez így is volt. Csak az öreg halála után tudtuk meg, hogy miért.
Az esküvő után Vera férje, Bálint vasútmérnökként Kairóban kapott munkát. Megbízatását tíz éven keresztül hosszabbítgatta. Amikor két, már iskoláskorú gyerekkel hazajöttek, háromszobás lakóparki lakást vettek a kint összespórolt pénzből. S nem sokkal ezután elváltak.
Amikor apám a nővérem rosszul végződött házasságáról beszélt, csak annyit mondott, hogy Vera tehet róla, az anyja természetét örökölte. Vele soha többé nem állt szóba, de a férjével továbbra is tartotta a kapcsolatot. Sokat lehetett látni őket az egyik kiskocsmában együtt sörözni.
Apám temetése után Vera férje sírt. Azt mondta, a saját apját se szerette jobban. S hogy ő egyszerűen nem is érti, ez az áldott ember hogyan tudott egy olyan lehetetlen leányt nevelni, amilyen az ő elvált felesége.
Bálint csak jóval apánk halála után tudta meg, hogy miért is haragudott elsőszülött leányára az én apám. Akkor derült ki egy részeg, családi beszélgetésből, hogy mindvégig azt gondolta, nem az övé a gyerek.
Lali
A bátyám, Lali, egész életében az apámhoz szeretett volna hasonlítani. Nem sikerült neki. Hiába hordta az öreg kezdetben bunyózni, később kajakozni, ő vékony testalkatú, sokat betegeskedő fiú maradt.
Középiskolás haverjai már régen a lányokat hajkurászták, amikor esténként még mindig anyánkkal nézte a televíziót, és pszichológiai témájú könyveket olvasott. Lali is korán nősült. Talán ő is azért, hogy kikerüljön apánk elnyomása alól.
Egyszer, amikor a kertben szalonnát sütöttünk, és a kelleténél többet ivott, bevallotta, hogy az ő életét is apánk tette tönkre, mert bár ezt nem tudja senki, elcsábította tőle huszonegy éves feleségét. Tizenöt évvel később, apánk temetése után valahogy szó került erről is.
Lali első felesége bevallotta, hogy ő annak idején, nem is a fiúba, hanem az apjába lett szerelmes. Titkon bízott benne, hogy Lali olyan lesz majd, mint az öreg. Néhány hónap után kiderült azonban, hogy soha nem lesz olyan.
Óriási hiba volt, mondta Rita, hogy esküvő után odaköltöztek az öregekhez. Anyám első perctől gyűlölte, féltékeny volt rá. Tudta jól, miért. És egyszer valóban megtörtént, amitől úgy félt, aminek soha nem lett volna szabad megtörténnie.
Az apósa elcsábította. Ő huszonegy éves volt, apám ötven. A nagy baj az, tette még hozzá Rita, hogy neki előtte soha senkivel nem volt olyan jó az ágyban, és sajnos azóta sem.
Baba
A családban én születtem utolsónak, ezért mindenki csak Babának hívott. Kicsit olyan is voltam, mint a régi, kézzel festett, porcelánbabák. Törékeny és fehérbőrű. Apám imádott.
Születésem után már kicsit elhagyta magát, pocakot eresztett, és előfordult, hogy két napig sem borotválkozott. Már nem akart mindenkinek tetszeni. Anyám szerint értem élt.
Először a szőlőt vágta ki, aztán a veteményes helyére vetett füvet. Homokozót, hintát, csúszdát, egész kis játszóteret épített, és leste minden kívánságomat. Anyám mesélte, hogy szinte szerelmes volt belém, igazi férfiszerelemmel.
S ez nem maradhatott következmények nélkül. Amikor serdülni kezdtem, és már fiúk jártak utánam, féltékenységét nem tudta palástolni. Nem akart elveszíteni. Eleinte persze lubickoltam apám imádatában. De amikortól betöltöttem a tizennegyedik évemet, rajongása kezdett terhessé válni.
Az udvarlóimat sorra elmarta, senki nem volt elég jó az ő lányához. Míg végül, tizenkilenc éves koromban én is elköltöztem otthonról. Hozzámentem a nálam tizenöt évvel idősebb szociológiatanáromhoz, de ezt is úgy, hogy anyám lopta ki apám kulcsra zárt fiókos szekrényéből a születési anyakönyvi kivonatomat, amit az öreg azért dugdosott, hogy ne mehessek férjhez, soha.
Apám nem is jött el az esküvőnkre, és tíz évig nem volt hajlandó velem szóba állni. Ez nem tett jót a házasságunknak, aminek csakúgy, mint a testvéreimnél, válás lett a vége.
Ma már tudom, hogy szegény anyám volt az, aki az egész népes família összes zavaros, nehéz ügyét, mint valami súlyos követ, a hátán cipelte. Igyekezett a családot megmenteni a teljes széteséstől.
Apám halála után még volt néhány jó éve, amikor a családban mindenki mindenkivel megbékélt. Gyakran meglátogattuk őt, és végre elfoglalhatta méltó helyét a családban. S bár tudta, de soha nem említette, hogy férje rontotta el a gyerekeik életét.
Még nincs hozzászólás