Mi számít megcsalásnak?
Több mint tíz éve nem láttam. Még mindig vonzónak találtam, mint 18 éves korában, amikor elvette a szüzességemet. Az én magánéletem romokban hevert épp, az övé, mondta, hosszú házassága dacára nyugodt derűvel, áradások és kiszáradások nélkül folyik medrében. Láttam a szemében, hogy nem hazudik.
– Csak? – kérdeztem provokatívan, mert mindig van egy „csak”.
– Csak hiányoznak a kalandok – nevetett fel őszintén.
Akkor, e régi szerelmemmel való találkozás után fogalmazódott meg bennem, hogy míg a nő a biztonság fészkéből szeret kikacsintgatni („biztonságra vágyik, annál jobban csak kalandokra” – mondtam nemrégiben tréfásan egy író barátomnak), addig a férfi, a bolyongó Odüsszeusz, akit lelke mélyén zavar, ha birtokolják, mindennapi kalandocskákból szeretne hazatérni a biztonságba.
Hogy mi számít hűtlenségnek?
Ki itt húzza meg a határt, ki ott. Míg egyesek szemében már az is megcsalásnak számít, ha a szerelmük másokról fantáziál, vagy nők/férfiak után fordul az utcán (emlékszem egy ilyen, nagy fordulgatós ismerősöm, Z. barátnőjének kárörvendő elégedettségére, amikor Z. nyaka úgy meghúzódott, hogy napokig mozdítani sem tudta a fejét), a többség számára az érzelmeket is feltételező csók és persze a testi kapcsolat tűnik megbocsáthatatlannak.
A pszichológusok lépten-nyomon azt hangoztatják, hogy nem árt előre tisztázni egy párkapcsolatban, hol húzza meg a határt a másik.
De vajon valóban ez az igazi kérdés? Nem csak takargat valami mást, lényegesebbet? Hogy a kapcsolataink tulajdonképp történetek, és azt, hogy mikor fejeződik be egy történet, sosem láthatjuk előre, ahogy a történet közben magát a történetet sem látjuk jól?
Ahogy a waterlooi csatában részt vevő Fabrizio del Dongo sem tudta A pármai kolostorban, hogy a sorsdöntő waterlooi csatában vesz részt – csak annyit érzékelt, hogy nagy a zűrzavar körülötte.
Ha nem csak női kikacsintásokról és férfikalandocskákról van szó, ha valami nagyobb hajtóerő lép működésbe, és átmerészkedünk a kijelölt határon, vajon nem olyan lépést teszünk-e meg, aminek a magja már jóval korábban, történetünk korábbi fejezeteinek mondatai között lapult meg?
Nem valami olyasmi tör elő a másik énjét megsebző, minket pedig hazugságokra késztető megcsalásban, nemcsak a jövőt, hanem, fájdalom, utólag a múltat is átírva, amit nem láttunk a történetünkben, mert nem volt rálátásunk? Valóban a hűtlenség miatt van bűntudatunk, nem amiatt, hogy árulásunk valójában már korábban bekövetkezett?
És vajon mi a jobb? A nagyharangig tartó történetek meséjében hinni, vagy összerakni magunkat a fájdalomból, és belépni egy másik történetbe, elfogadva, hogy nem tudjuk, meddig tart majd? De annak esélyével, hogy ezúttal jobb lesz.
Az élet már csak ilyen: a végén tudjuk meg, jól tettük-e, hogy az után mertünk nyúlni, amivel kecsegtetett, és az árulásaink valóban árulások voltak-e, vagy fájdalmas, de jó lépések.
Még nincs hozzászólás