A Ridikül Magazin megrendeléséhez kattintson erre a sávra!

Ridikül Magazin logo

Megszületett Csanád!

A világ legboldogabb és a legfáradtabb embereként óriási örömmel közölhetem, hogy megszületett Csanád fiam. Méretei már most sem mondhatóak mindennaposnak, hiszen 4100 g és 60 cm volt születésekor, a tettei majd csak később lesznek ilyen jelentősek az emberiségre. Jelenleg százával cikáznak a gondolataim, azért megpróbálom felidézni életem eddigi legmeghatározóbb eseményét a Csillagok háborúja első megtekintése mellett.

Fotó: Trosztel Adrienn - BabaKukk SzülésFotó

Hajnalban félálomban, úgy 4.15-kor a feleségem gyengéden a fülembe suttogta, mintha csak gyermekünket ébresztené, hogy elfolyt a magzatvize. Felugrottam, indulásra készen álltam. Krisztina a vállamra tette a kezét, és azt mondta, ne kapkodjak, mert még jó darabig nem indulunk.

Jobb híján bekapcsoltam a tévét, és azon kaptam magam, hogy a fülemen jön ki az adrenalin, míg párom buddhista papokat megszégyenítő lelkülettel készülődött, mintha csak vendégségbe indulnánk.

Végre elindultunk, több útvonal is a fejemben volt a kórházhoz, mindegyik más napszakhoz igazítva, tudtam, hogy egyszer hasznos lesz Jason Statham sokszor látott Szállítója.

A kórházba érve elfoglaltuk a szobánkat, ekkor már 7.25 volt. Innentől indult az a kalandjáték, amit én később „Nagy sportágválasztónak” neveztem el. A szülőkádban kezdtünk, ekkor még viccelődtünk, azonban ahogy a fájások erősödtek és gyakoribbak lettek, a feleségem száját, tőle igen szokatlanul olykor csendes szitokszavak hagyták el.

A következő állomás a fitneszlabda volt. Krisztina egyre változó arckifejezések mellett így szólt: „Azt mondták, nem szabad ilyenkor befeszülni! Ezt mégis hogyan képzelték?!” Én közben egy újabb szakmát tanultam ki, és statisztikus lettem, ugyanis az órát kellett figyelnem és a fájások idejét megjegyeznem.

Ezután már a szülőszéken láttam viszont Krisztinát, ez az állomás volt a legrövidebb, innen egy matracra került, végül egy franciaágy volt az utolsó helyszínünk. Ezalatt a párom többször kis híján eltörte az ujjaimat, ráadásul egyszer olyan igazi ovisan belém is harapott, de tudtam, hogy ez semmi ahhoz képest, amit ő érez.

A doktornőnk és a szülésznőnk végig fantasztikusan viselkedett, biztatták, segítették az én feleségemet. Nekem a kézfogás és a masszírozás jutott. A pillanat, amikor Csanád megérkezett, kétségkívül kitörölhetetlen emlék.

Elsőre csak annyit tudtam mondani: Jézusom, ez az óriás hogy fért el benned drágám? Annak ellenére, hogy leginkább tehetetlenséget éreztem a vajúdás és a szülés alatt, mert az ember csak azt látja, hogy a párja szenved, küzd, gyötrődik, bármikor újra átélném vele együtt. A majdnem nyolcórás vajúdás alatt csak kétszer mondta, hogy: „Ez nem fog menni!”.

A kórházi személyzet szerint ez nagyon jó arány. Ami a leginkább lenyűgözött, hogy nem volt rohanás, kiabálás, mint a filmekben. Mindenki csendben, rendben, fegyelmezetten tette a dolgát, mint egy japán autógyárban. Végig azt éreztem, hogy minden miattunk történik, ahol egy csapat valamennyi tudását latba veti, csakis miattunk.

Amikor a babánkat a kezünkbe vehettük, persze sírtunk, és annak ellenére, hogy a feleségem úgy festett, mint egy ultramaratonista a verseny végén, én még sosem láttam ennél szebbnek. Végre igazi családdá váltunk.

Címkék: család, szülész, apa, anya, szülés, napló, boldogság, kispapa

Még nincs hozzászólás

Szóljon hozzá!


Az ide beírt név jelenik majd meg a hozzászólásánál!

Az ide beírt emailcím nem fog megjelenni a hozzászólásban, kizárólag az esetleges válaszhoz tároljuk!

Figyelem! Az ide beírt szöveg minden látogatónk számára látható lesz!

A ridikulmagazin.hu site adminisztrációs és moderálási alapelveibol eredoen elofordulhat késés a beküldés és a megjelenés között!