Még mindig öröm, ha színpadra állok

2015. május 24. | Írta: Karafiáth Orsolya | 3 komment

Későn kezdte, de még esze ágában sincs abbahagyni. Tele van lendülettel, tervekkel, kreatív energiákkal. A blues és a költészet nagykövete, előadó, a szó univerzális értelmében. A hetvenéves Hobót kérdeztem.

RIDIKÜL MAGAZIN Harminchárom évesen alapítottál zenekart: addigra nagyjából a legtöbben abba is hagyják.

FÖLDES LÁSZLÓ HOBO Hogy nem égtem ki fiatalon, abban talán az is benne van, hogy túlságosan későn kezdtem. Ám amit addig végigcsináltam, amit elkövettem, és amit ellenem elkövettek, óriási érzelmi és szellemi bázist adott. Mindig rengeteg hatás ért, fontos volt a színház, az irodalom, a zene, a film, a sport. És a való életben éltem, a kudarcok sem kerültek el. Meggyűlt a bajom az iskolákkal, nem működött a családom, a rendőrséggel is többször szembekerültem.

A hatások eleinte csak gyúrtak, formáltak, de nem jöttek ki semmilyen formában belőlem. Pár novellát írtam ugyan, amiknek sikerük volt, de egy kötet összeállításáig nem jutottam el. Ezekben az években kerestem magam, és egyáltalán nem készültem zenésznek. Ekkoriban már szerepeltem filmekben, és írtam másoknak is szövegeket, a Kexnek és a Syriusnak például, de az útkeresések csak nem akartak egy saját úttá összeállni.

Aztán mikor színpadra álltam a hatvanas évek már lecsengett dalaival, nem vártam sok sikert. De – kit tudja miért, talán mert magyarul énekeltem őket, és mert tényleg csak a saját örömömre csináltam – elkezdték szeretni. És mintha lassan minden engem ért hatás összeért, összeadódott volna. Akkoriban középiskolai történelemtanár voltam, szerettem is tanítani.

Ez volt az első dolog az életemben, ami ment. Ám amikor a zene bejött, azaz a megélhetésem alapja lett, döntenem kellett. Szerintem nem lehet félszívvel, félgőzzel tanítani. És a zene nyert. 1978 az év, az életem fordulópontja. Azóta ezt csinálom, és szerencsére az ötleteim nagyobbik részét meg is tudtam valósítani. A többit csak azért nem, mert nem volt rá időm.

RM Hetvenéves lettél. Február óta adod az emlékező koncerteket. Most fejeztél be egy önéletrajzi elemeket is tartalmazó darabot, amit ősszel mutatnak be a Nemzeti Színházban, könyvet írsz az elmúlt időről. Tényleg eljött az összegzés ideje?

FLH Fogalmam sincs. Azt írom mindig, ami jön. És így vagyok a visszatekintő koncertekkel is. Bármilyen hihetetlenül hangzik: nincs bennem nosztalgia. Hiába vagyok hetvenéves, előre tekintek, és már most tudom, mit szeretnék megvalósítani, mondjuk két év múlva. Ha fizikailag és szellemileg bírom, meg is csinálom. Nem mintha bárkinek bizonyítani akarnék. Egyszerűen hajt valami belülről, és vannak olyan ötleteim, amikről úgy  érzem, kötelességem őket megvalósítani. Oroszországban  elmentem a Gulágra, felkerestem egy koncentrációs tábort, anyagot gyűjtöttem ott. Ezt a mellbevágó élményt is meg kell írnom. És egy monodrámában már félig-meddig megírtam az „Utcazenészt”,  ami a magyar rock ötven évéről szól.

RM Miért szűnt meg a legendás Hobo Blues Band?

FLH Nem volt többé kedvem ahhoz, hogy újabb és újabb embereknek adjak lehetőséget, hogy megint új tagokat fogadjak be. Egyszerűen elmentek az illúzióim az emberekkel kapcsolatban. Ezen a területen a barátságok abban a pillanatban megszűnnek, mikor vége a közös zenélésnek. Akadtak, akik teljesen ellentétes stílusú dolgokat játszottak a közös munka után, mintha a mi dolgunk, a blues csupán egy felejtős kirándulás lett volna. Ebből kiderül, hogy az egész csak „munka”, megélhetési lehetőség volt nekik, mélyen semmi közük sem volt a dologhoz. Még Deák Bill Gyula vagy Tátrai Tibor sem folytatta azt, amit velünk csinált, vagy tőlünk kapott.

Meguntam a sok küzdelmet, ezért 2008-ban elzavartam az akkori zenekart. Rá egy évre ugyan megpróbáltunk újra összeállni, szerettem volna egyberántani a veteránokat, Soltit, Pókát, Tátrait, de nem sikerült. Akkor mondtam: ennek tényleg vége. Persze, józan ésszel beláttam, hogy sok éve nem játszottunk együtt, hogy mindenkinek – engem is beleértve – külön útja lett, és megalapítottam a Hobo és Bandáját, ezt az úgynevezett laza szerkezetű zenekart: ha kísérőzenészekre van szükségem, számíthatok rájuk, legyen szó rockkoncertről vagy színházi előadásról.

RM Odaállsz nem divatos dolgok mellé, és divatot csinálsz belőlük. Így volt ez a blueszal, és így pártolod a költészetet is. Több alkotó köré építettél egész estés műsort, a legújabb Ady-ested mellett folyamatosan játszod többek között a József Attila – ezt a műsort már 377-szer adták elő –, Viszockij, Morrison életművei köré épített zenés produkcióidat.

FLH Kötelessége a hozzám hasonlóknak, hogy amit kapott, adja tovább. Nekem megadatott, hogy hozzátehetem a magamét is. Ha valaki csak közvetít, már akkor van értelme az életének. Az ember, persze, nem szerkeszthet minden kedvenc költőjének az életműve köré estet, így nehéz válogatnom.

RM Ezek a szerzők mind alkoholisták, züllöttek voltak, korán meghaltak…

FLH Morrison, Hendrix, Viszockij hamar bevégezte, de Pilinszky, Faludy és Ginsberg nem voltak ilyenek. Soha nem az életük vonzott, hanem a műveik. Sokat gondolkodtam azon, mi a közös a hőseimben. A kulcsszó a szabadságvágy. És az, hogy a szövegeik – nem szexuális értelemben – nagyon férfiasak. Ezek az emberek kiálltak magukért, meg merik mutatni, milyenek. És tudtak nemet mondani. Nem sumák karrierépítők, nem gyávák. Holott bátornak lenni nagyon nehéz.

RM Jagger mondta, hogy nem árt, ha az embert időnként seggbe rúgja valaki, de nincs, ki megtegye. Neked van olyan ember az életedben, akire hallgatsz?

FLH Szerencsére igen. Mindig voltak mestereim, a legfontosabb talán Fodor Lajos, aki igazi polihisztor volt.  2001-ben halt meg, és huszonöt éven át egyfajta apaszerepet töltött be az életemben. A mellemig ért, de ha nem tetszett neki valami, üvöltözött velem, ahogy a torkán kifért. Sokszor ő nézte át a kézirataimat.

A nyolcvanas évek elején írtam egy Rolling Stones-könyvet. Na, azt így vette át: „Nem elég, hogy repedtfazék-hangod van, hamisan énekelsz, még a helyesírási hibáidat is nekem kell javítanom?” –  és azzal becsukta az orrom előtt az ajtót. Majd elolvasta a szöveget, és felhívott. „Na, egye fene, menjen!” Tudni kell, hogy ez nála a dicséret netovábbja volt. Mert ha valamibe bele lehetett kötni, megtette. Egyszer a tévében szerepeltem, véletlenül felemeltem a kezem. Micsoda ordítást kaptam utána. „Mit csinálsz, te szerencsétlen ripacs, mit mutogatsz?! Úgy mozogsz, mint egy elefánt!” Nagyon szerettem, minden kedden ott ültem nála.

Vidnyánszky Attilával 2000-ben kerültünk össze, azóta vagyunk komoly barátságban, minden munkától függetlenül, és ő sem rejti véka alá a véleményét velem kapcsolatban. A harmadik – és persze ez nem  sorrend – a feleségem. Más szemüvegen keresztül nézi a világot, amire nekem szintén rettentő nagy szükségem van.

RM Rendhagyó a közös történetetek…

FLH Megláttam, és végem volt. Nem csak a szépsége, a kisugárzása: az egész lénye fogott meg. Nos, ő most ötven, én hetven vagyok. Tizenhat éves volt, mikor megismerkedtünk. Azt gondoltam akkor, nem fogom tönkretenni egy ilyen gyönyörű ember életét. Tizenkét évvel később tönkrement a zenekarom, a második házasságom. Már  nem reméltem semmit jót, de elhatároztam, hogy megkeresem őt: hátha? Azóta együtt vagyunk.

Együtt költöztünk Piliscsabára, megváltozott az életem. Addig sosem volt otthonom, ő megteremtette ezt nekem. Most három nővel élek, akik elképesztően szépek. A lányaim, akik között tíz év van, már nagyok, és én igazi féltékeny apa vagyok. Amikor Bori, a nagyobbik először felhozta a barátját, tomboltam. De tudom, hogy meg kell ezzel békélnem. A kisebbik lányomtól, Angélától valaki megkérdezte, mikor négyéves volt: „Mit csinálsz apáddal?” És ő azt felelte: „Amit akarok!” És ez igaz – mindhármukra. Így élek: az ujjuk köré csavarnak, a fejem tetején táncolnak mind a hárman.

RM Érzed néha azért öregnek, fáradtnak magad?

FLH Szinte szégyellnivaló kimondani, de jobban vagyok, mint valaha. Teszem a dolgomat, van zenekarom, a Nemzeti Színház tagja vagyok, vagyis két éve van havi fizetésem, és mégis szabad vagyok. Szeretem a családomat, és vannak barátaim is. A közönség évtizedek óta kitart mellettem, olyan minőségű és mennyiségű szeretetet kapok, hogy azt feldolgozni szinte lehetetlen. Ez a szeretet segített és segít függetlennek maradnom. Ez adja meg a lehetőséget, hogy színpadra álljak évente százötvenszer. Szeretem megnevettetni és elgondolkodtatni a közönséget, és ők látják, hogy hetvenévesen sem untam meg. Még mindig öröm, ha színpadra állok.

RM Egyszóval boldog ember vagy.

FLH Igen. A fene gondolta volna. Azt hittem, hatvanig se húzom ki…

Címkék: apa, szerelem, koncert, költészet, szabadság, blues, nemzeti színház, hobo, hetvenévesek, hobo blues band, fodor lajos