Már nem cserélnénk el egymással az életünket
Épp ahogyan írod, fiatal barátnőm, nekem is volt gyerekkoromban legjobb barátnőm. Éppen úgy, ahogyan Kata és Eliza, mi is az általános iskolában ismertük meg egymást.
Mi sem voltunk egyformák sem külalakra, sem lelkialkatra. Nem is értette senki, még a saját szüleink sem, hogy mit találunk egymásban közöset. Én mindig fiús voltam, fára mászós, vagány, ő már kislánykorában is kecses, nőies. Én mindig nadrágban éreztem jól magam, meg tornacipőben, ő szoknyácskákat hordott, pici fülbevalót, körömcipőcskét. Nem hasonlítottunk egymásra egyáltalán. Talán ezért voltunk jó barátnők.
Később sem állt közénk senki. Nem tetszettünk soha ugyanannak a fiúnak. Őt a sportos, macsó pasik, engem a szemüveges bölcsészek kedveltek. Nem kellett féltékenynek lenni egymásra sosem. Az esküvőjén a tanúja voltam, s ő az enyémen.
Körülbelül egyszerre szültünk. Én egy fiút, ő egy kislányt. Sokat jártunk együtt nyaralni. Vittük a gyerekeinket a játszótérre, Egyformák voltak a gondjaink, hiszen egykorúak voltak a gyerekeink.
Aztán mégis elsodort minket egymástól az élet. Mert Judit házassága nem sikerült. Minden veszekedés után engem hívott föl. Mindig elvárta, hogy a férjével folytatott vitákban neki adjak igazat. És bólogassak, amikor szidta Tamást.
És előfordult, hogy tényleg azt mondtam, miért nem váltok el, ha ennyire pokol együtt az élet. De évekig húzták, évekig együtt maradtak a gyerek miatt. A vége mégis az lett, hogy elváltak. S amikor elváltak, Judit rám haragudott. Mintha én lettem volna a hibás.
Mert szerinte nekem kellett volna vitáikat elsimítanom, mert ha én igazi barátja lettem volna, akkor nem tüzelem a férje ellen, hanem próbálom mindkettőjüket megérteni. Amikor ezt a szememre hányta, nem tudtam mit válaszolni. Annyira szíven ütött a dolog, hogy amikor legközelebb hívott, nem értem rá.
S mindig kerültem később is a találkozást. Idővel megértette, hogy vége. Nem csak a házasságának, de a mi barátságunknak is. Egyedül maradt a gyerekével. Anyagi zűrjei elől Angliába menekült. Néha lájkoltuk egymás fészbuk posztjait, de sokáig nem kerültünk ennél közelebb.
Aztán megint változott az élet. A gyerekeink felnőttek, a férjem egy hosszú betegség után itthagyott. Egyedül maradtam én is. S amikor Judit visszaköltözött Angliából, leültünk egy kávéra a régi törzshelyünkön. Szóba sem került az a régi sérelem, amely miatt elhidegültünk egymástól. Sorra vettük, a gyerekkori emlékeket.
Osztálytalálkozót szerveztünk. Belógtunk a régi iskolánkba. Panaszkodtunk a gyerekeinkre, akik ránk sem nyitják az ajtót. Újra sokat lógtunk együtt. Múltunk legfontosabb időszaka, a gyerekkorunk és gyerekeink gyerekkora közös volt. S úgy látszik az lesz öregkorunk is nemsokára.
Már nem irigykedünk egymás életére. Volt benne jó, volt benne rossz is. Mindkettőnk életének volt olyan szakasza, amikor szívesebben éltük volna a másikét. Mindez elmúlt. Azt gondolom, ma már nem cserélnénk el a sajátunkat a másikéra.
Még nincs hozzászólás