Mamahotel, papabank

2021. október 5. | Írta: Dogossy Katalin

A Statisztikai Hivatal adatai szerint a 18-34 éves magyar fiatalok 62%-a még nem hagyta el a szülői házat. Bár a tizennyolcadik életév betöltése a legtöbb európai országhoz hasonlóan nálunk is a jogi értelemben vett felnőttkor kezdete, a fiatalok közül sokan még a harmincas éveikben is a szülői házban, az úgynevezett "mamahotelben" élnek. A jelenségnek nagyon sok oka van.

Szülői felelősség, azaz a helikopter szülők

A régi mondás szerint egy szülő két nélkülözhetetlen dolgot adhat gyerekeinek. Gyökereket és szárnyakat. Ha a kettő közül bármelyik hiányzik, a gyerek érzelmileg sérül, vagy nem válik képessé az önálló életre. Ha nincsenek gyökerei, ha nem nevelték szeretetben, nem lesz képes a boldog, sikeres életre, tartós párkapcsolatra.

Ha a szülei lenyesegették a szárnyait, amikor kezdett kirepülni a fészekből, ugyanez lesz a helyzet. Nem tud majd önálló életet kialakítani, felelős döntéseket hozni, párkapcsolatot kialakítani, konfliktusokat megoldani. Az utóbbi szülői attitűdre használja gyermekpszichológia a helikopter szülő fogalmát.

A kifejezést először dr. Haim Ginott Parents &Teenagers című könyvében használta. Azokról a tinikről írt, akiknek a szülei folyamatosan köröznek a fejük fölött, mint egy helikopter. Ők azok, akik sehová sem engedik egyedül, még középiskolás korában is autóval hurcolják mindenhová, mindenről tudni akarnak, minden barátjukat, barátnőjüket ismerik, ellenőrzik, elolvassák üzeneteiket, szinte beleköltöznek gyermekük életébe.

Megóvják őt minden kudarctól, megoldják konfliktusait, mindent elintéznek helyette. Így aztán a gyereknek nincs módja tanulni a saját tapasztalataiból, ezzel pedig az önállósága, problémamegoldása, konfliktuskezelése sem tud fejlődni. Ez a szülői viselkedés olykor azért alakul ki, mert a szülő kudarcos életében szüksége van a nélkülözhetetlenségérzésre és a gyerek sikereire.

Lehet, hogy a szülő fél, hogy idősödvén egyre kevesebb feladata, dolga van, az élete célját veszíti, ha imádott gyermekének már nincs szüksége rá. S bár mindez soha nem azért történik, mert apa, anya rosszat akar, ellenkezőleg. Jót akarnak a gyereküknek, csak rosszul. Az ilyen szülői viselkedés következménye lehet egy olyan fiatal, aki nem képes kilépni a felnőttkorba, nem mer felelősséget vállalni az életéért.

Sokszor a szülő nem is veszi észre, hogy a folyamat, amely úgy kezdődik, hogy megírom a gyerekem helyett a házi feladatot, nehogy rossz jegyet kapjon, és úgy folytatódik, hogy elviszem a buliba, és megnézem, hogy kikkel barátkozik, és a buli végére érte megyek, a végén oda juttatja legfontosabb lényt, hogy a szülei nélkül szinte már mozdulni sem bír.

Papabank, avagy a Pán Péter-szindróma

A Pán Péter elnevezést Dan Kiley amerikai pszichológus írta le először. „A férfiak, akik sosem nőnek fel” című könyvében részletesen is kifejtette az egyre gyakoribb jelenség okait. Ő fogalmazta meg először azt, amit ma már nem csak a szakemberek, de a szülők is látnak, és a megbízható (régen úgy mondták, partiképes) férfiakra vágyó lányok is tudnak.

Érdemes belehallgatni, mondjuk egy fitneszklub öltözőjében folyó beszélgetésbe az oda járó, harmincon túli, csinos, jól képzett, diplomás, jól kereső nők között. Szinte mindegyikük arról beszél, hogy csak olyan fiúval találkoznak, akik még a harmincas éveikben is hárítanak minden felelősséget, eszük ágában sincs házasodni, gyereket vállalni. Persze, mert ők ráérnek, s nem érdekli őket, hogy a nők számára véges az idő, amíg egészségesen gyereket tudnak vállalni. Úgy gondolják, hogy van még idejük, ők akár ötvenéves korukban is találnak olyan fiatal partnert, akivel családot tudnak alapítani.

Ez azonban a fiatal nők számára nem túl biztató kilátás. Ez is az egyik oka annak, hogy napjainkban teljesen természetes, hogy egy nő a harmincas éveinek a végén jut csak el a gyermekvállalásig. Esetleg még később, a negyvenes évei elején, sokszor már csak orvosi segítséggel.

A Pán Péter-férfiak közül ugyanis egyre többen, egyre tovább otthon élnek idősödő szüleik nyakán. A mamájuk mos, főz rájuk, takarít utánuk. A papájuktól kérnek kölcsön, amit persze soha nem adnak meg. Talán dolgoznak, de keresetüket magukra költik. Könnyen változtatnak munkahelyet, ha valami nem tetszik nekik, felállnak, hiszen nem kell eltartaniuk egy családot. Sőt, még magukat sem.

Szüleik költségeihez, a lakás rezsijéhez, vagy az étkezésekhez eszük ágában sincs hozzájárulni. Rendszerint futó kalandjaik vannak. Amint érzik, hogy a lány többet is akar egy-két éjszakánál, elmenekülnek. A ’Pán Péterek’ nem akarnak kilépni a gyereklétből. Ha találnak is maguknak partnert, rendszerint olyan nőt választanak, aki anyaként működik körülöttük, meghúzódik az árnyékukban, és kiszolgálja minden szükségletüket.

Elhúzódó tanulmányok

Teljesen természetes, hogy a gyermekének jót akaró szülő úgy gondolja, hogy az életben való megfelelés, a jó munka és kereset egyik fontos feltétele a tanulás. A baj csak az, hogy a fiatalok sokszor egyetemet, főiskolát, szakot választanak, nem foglalkozást. A tanulmányok kezdetén ezért sokan azzal szembesülnek, hogy kár olyan dologért erőfeszítést tenni, aminek végkimenetelét, azt a munkát, amelyre a képzés oklevelet ad, nem is szeretnék csinálni.

Ők nem mérnökök, állatorvosok vagy tanárok akarnak lenni, csak egyetemisták. Akkor meg minek erőlködjenek, magoljanak, vizsgázzanak. Ezért sok diák évet halaszt, vagy más szakra, más egyetemre igazol át. S ez többször is megtörténik, míg harminchoz közel még mindig nincs diplomája. Esetleg több is van, csak éppen azt nem tudja, hogy mit szeretne csinálni velük. Fél kilépni a munkaerőpiacra. Esze ágában sincs családot vállalni, illetve nincs is ideje, módja ehhez megfelelő partnert találni.

A digitális nemzedék első generációja számára sokkal fontosabb a karrier építése, mint a korábbi nemzedékeknek. Sokat dolgoznak, így kevesebb lehetőségük marad az ismerkedésre. Számukra sokkal fontosabb az önmegvalósítás, a saját programok. Számukra a családalapítás nem annyira fontos érték, mint a szülők generációjának, emiatt nem is válnak motiválttá arra, hogy elköltözzenek.

Azoknak, akik a húszas éveik végén is otthon laknak, számos konfliktust kell vállalniuk az éjjel bulizó, nappal alvó életmódjuk és szüleik elvárása közötti különbségek miatt. Ez a sűrű balhé azonban még mindig jobban elviselhető, mint egy esetleges albérleti lét nyomora.

Sok fiatal, aki megpróbálja az önálló életet, végül visszakullog – már ha megteheti – a mamahotelbe, és rájár a papabank szolgáltatásaira. Ráadásul megismeri az egyetemi lét trükkjeit, megtanul vizsgázni, diákmunkát keresni, kitapasztalja, hogy mikor kell bejárni előadásokra, és szemináriumokra.

Megtapasztalja, hogy milyen jó is egyetemre járni, különösen, ha haza lehet hordani a szennyest, ha van külön szobám, ahová felvihetem a barátomat, barátnőmet, és anya az asztalon hagyja a reggelit, amikor dolgozni megy. Ráadásul egyre gyakoribb, hogy miközben a fiatal otthon lakik, lenézi szorgalmasan robotoló szüleit, és el is határozza, hogy ő bizony soha nem lesz rabszolgája egy multinak, inkább tanul.

Lelki okok

A szülők részéről számos lelki oka lehet annak, hogy túlféltik, indokolatlanul óvják gyermeküket, nem hagyják felnőni, önálló döntéseket hozni, leválni, elköltözni. Ugyanígy megtörténhet, hogy a gyerek, rendszerint a családban a legkisebb, azért nem hagyja el a mamahotelt, mert nem akarja idős szüleit, esetleg özvegy édesanyját egyedül hagyni. Ez olyan lelki teher egy gyereknek, melyet nem képes egyedül megszüntetni.

Szüksége lehet az idősebb testvérei segítségére, akik azonban örülnek, hogy a mamával járó gondokat nem nekik kell vállalni. Hiszen a húguk, öccsük még nem családos, és otthon lakik. Sokszor az idősödő szülő is zsarolja a gyereket érzelmileg. Sóhajtozik, hogy mennyit van egyedül, mennyire fáj a lába, nem bírja a magányt. Melyik az a gyerek, aki vállalja ezek után, hogy otthagyja szegény mamát egyedül.

Pedig a szakemberek szerint van egy határa annak, amíg egy fiatalnak a saját lábára kell állni. A pszichológusok szerint, ha egy ember 40 éves koráig nem hagyta el a szüleit, nem alakított ki önálló, saját családot, akkor már nem is fog. A leválás nem is feltétlenül azt jelenti, hogy valahová messze el kell költöznie a szüleitől. A leválás inkább érzelmi és nem fizikai kell legyen. Az elengedés lelki folyamat, nem függ a fizikai távolságtól. Ha a feleknek megvan a kellő élettere, intim szférája, nem törik egymásra az ajtót, mert kijelölik és tiszteletben tartják a közösen kialakított határokat, akkor mindegy a helyszín.

Ingatlanárak

Sokszor persze, s talán ezt kellett volna első helyen említenünk, nem lelki okok, nem a kényelemszeretet az oka annak, hogy egy fiatal még harminc fölött is a szüleivel él. Sokan szívesen elköltöznének, ha lenne rá módjuk. A költözési szándékot természetesen jelentősen befolyásolja az életkor: a harmincasok azok, akikben a legerősebb a változás vágya. Negyvenhat százalékuk említette egy felmérésben, hogy a lehető leghamarabb önálló háztartásba költözne, a húszasoknak mindössze 28 százaléka szeretne gyorsan változtatni a helyzetén.

Az életkor mellett a párkapcsolat és a családtervezés közelsége meghatározó. Ha nagy a szerelem, ha megtalálták életük párját, vagy legalábbis ezt gondolják, természetesen szeretnének otthonról elköltözni. Gyereket szeretnének, és önálló, saját lakást, ahol nem a szülők elképzelései szerint kell élni, nem fontos mindig elmosogatni, rendet csinálni, este időben lefeküdni. Vagyis főként azok nagyon költözéspártiak, akik már párkapcsolatban élnek, és gyereket terveznek.

Sokan azonban hiába igénylik az önállóságot, a megélhetési költségek jelentős problémát jelenthetnek, főleg a munkavállalás első éveiben, ezért is lehet logikus döntés, hogy amíg lehet, a szülői házban maradjanak. A saját élet elkezdésekor az egyik legnagyobb költséget egy lakás bérlése vagy vásárlása jelenti, főleg manapság, amikor az ingatlanárak folyamatosan növekednek, hasonlóan a bérleti díjakhoz.

A fiatalok ingatlanszerzési lehetőségét leginkább az nehezítette meg az elmúlt években, hogy a bérek növekedési üteme nem haladta meg az ingatlanok drágulásának mértékét. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egyre nehezebb előteremteni önerőből egy saját házra valót.

Beszédes adat, hogy nemzetközi felmérések szerint a fővárosban legalább 10 évnyi nettó átlagkeresetet kell félretenni egy új építésű 60 négyzetméteres lakás megvásárlásához. Azoknak, akiknek nincs olyan szerencséjük, hogy szüleik vesznek nekik lakást, vagy esetleg örökölnek valahonnan, kénytelenek otthon, a szülőknél gyűjteni a lakásravalót. Ha albérletben élnek, mélyen a zsebükbe kell nyúlni, ugyanis egy fővárosi garzon bérleti díja akár a nettó átlagkereset felét is elviheti, ami azért megnehezíti a spórolást.

Ugyan ki tudja megfizetni?

2021 januárjában a teljes munkaidőben alkalmazásban állók a kedvezmények nélkül számolt nettó átlagkeresete 273 300 forint volt. A hatályos minimálbér összege havonta bruttó 167 400 Ft a legalább középfokú iskolai végzettséget/szakképzettséget igénylő munkakörben foglalkoztatott munkavállaló garantált bérminimuma a teljes munkaidő teljesítése esetén bruttó 219 000 Ft.

Vagyis Budapesten egyetlen négyzetméter lakásért tíz hónapot kell átlagosan dolgoznia, ha semmi másra nem költ, ha teljes fizetését félreteszi. Igaz ugyan, hogy vidéki városokban ennél olcsóbban is lakáshoz lehet jutni, de a munkahelyek között nem nagyon lehet válogatni, és a fizetések is gyengébbek, mint a fővárosban, vagy a nagyvárosokban.

Az új építésű lakások átlagos négyzetméterára Budapesten csaknem eléri az 1,1 millió forintot – derült ki az Otthon Centrum piaci elemzéséből, amely a fővárosi lakáspiac 2020 negyedik negyedévében mért adatait összegezte. Budán a XXII. kerület kivételével az átlagos négyzetméterár mindenhol meghaladta az egymillió forintot, Pesten ezt a VII. és a XIII. kerületben mutatták az adatok.

A pesti belváros többi kerületében átlagosan 800 ezer és egymillió forint közötti kínálati négyzetméterárak voltak a felmérés időpontjában. A külső pesti kerületek árfekvése átlagosan 730–900 ezer forint között szóródott négyzetméterenként. A legolcsóbb a XXIII. kerület, ahol négyzetméterenként 650 ezer forintos lakásár a jellemző.

Amikor tehát azzal vádoljuk a fiatalokat, hogy kényelemszeretetből nem költöznek ki a mamahotelből, látnunk kell ezt is.

Nem magyar sajátosság

A szülőkkel élő felnőtt gyermekek aránya több uniós tagállamban, például a szomszédos Horvátországban, valamint Lengyelországban, Olaszországban és Spanyolországban is emelkedett. Bár az uniós átlagnál évek óta magasabb, 2005 és 2010 között 27,8-ről 28-ra nőtt a magyar fiatalok átlagos életkora a szülőktől való elköltözés idején, ezt követően csökkenni kezdett, az utóbbi két évben pedig alig változott, 27 év körül alakult.

Az uniós tagállamok közül 2005 és 2019 között Horvátországban nőtt leginkább, Luxemburgban csökkent a legnagyobb mértékben ez az életkor. Az északi országokban a KSH szerint hamarabb kezdenek el dolgozni a fiatalok, így az anyagi függetlenedés útjára is korábban lépnek.

Közben a dél-európai országokban gyakori, hogy a felnőttkorú gyermekek csak a házasságkötést követően hagyják el a szülői házat. A fiatalok Svédországban költöznek el a legkorábban, Horvátországban a legkésőbb a szüleiktől. Luxemburg kivételével valamennyi uniós tagországban a férfiak költöznek el később a szüleiktől. Magyarországon átlagosan 28,5 évesen hagyták el a szülői otthont, 2,7 évvel idősebben, mint a nők.