Mahó Andrea kedvenc virága
Mahó Andrea felkészülten érkezik az interjúra. Tudja a témát, most egy kedvencet kell választani. Határozottan jelenti ki: a természet. Ez az ő kedvence, és ebbe belefér a víz, az erdő, a hegyek: minden, ami a városon kívüli békét jelenti neki. Még a napraforgó is, az asztalon.
Mahó Andreát a saját természetes szépségében – azaz smink nélkül – kapjuk lencsevégre, városi környezetben. De legalább maga elé ragad egy vázában tündöklő napraforgót:
– Imádok kirándulni járni. Nagyon szeretem Dobogókőt, a Börzsönyben is szívesen barangolok, de legszívesebben a Mátrába járok. A szüleimnek itt, Eger mellett, Sirok községben van egy telkük, ahol remekül lehet meditálni, a kert végében már az erdő fái állnak. Ha tehetem, menekülök a városból. Vagy barangolok valamerre a barátaimmal, gyalog, vagy a telken olvasgatok, a kutyával sétálok, ebben a békés csendben nagyon jól lehet szerepet tanulni.
A spiritualitás nagyon fontos Andreának. A belsőre figyelni, a lélekkel azonosulni számára napi feladat. Olvasmányait is gyakran ebből a témából válogatja. Szerinte a mai világban nagy szükség van rá, hogy meditációval vezessük le a feszültséget, aminek az okát gyakran nem is tudjuk:
– Nálam a rohanás okozza az örök idegességet. Az időhiány. Az én szakmám ilyen, loholok egyik színházból a másikba, a szinkronba, aztán tornázni... Néha úgy érzem, mintha a saját sofőröm lennék. De már megtanultam magam tudatosan lecsendesíteni. Sokat gyakoroltam, most már az sem baj, ha zajlik körülöttem az élet, akár egy színház öltözőjében is el tudok vonulni a világtól. A meditációt, az ellazulás képességét én az iskolában kötelező tantárggyá tenném a gyerekek számára.
A ma már befutott és közismert színésznőnek hirtelen ívelt fel a karrierje. Ezt sem lehetett könnyű feldolgozni, azt a gyors sikert, amit Az operaház fantomjában Christine főszerepe hozott neki:
– Külkereskedelmi szakközépbe jártam, mert a nővérem is ott végzett. Közben elkezdtem szinkronizálni, de nem gondoltam rá, hogy színésznő legyek. Idős mesterem, Gerhardt Pál kérdezte meg, miért csak a mikrofon mögött állok, miért nem megyek ki a színpadra. Addig ez a lehetőség eszembe sem jutott, de akkor elkezdtem gőzerővel tanulni, és kiderült, hogy érdemes a hangomat képeznem. Ettől fellelkesültem, és még nagyobb erőbedobással dolgoztam. Sokan mondták, hogy milyen szerencsés vagyok. Ahogy elvégeztem a GNM-színitanodát, rögtön szerződtettek Győrbe, és azonnal sztár-szerepeket alakíthattam. Én hiszek a sorsszerűségben, vallom, hogy nincsenek véletlenek. Fantasztikus lehetőségeket kaptam, a Nyomorultaktól kezdve a West Side Storyn, a Mária főhadnagyon, a Rómeó és Júlián át a Mary Poppinsig sokféle műfajban – musicalben, operettben, zenés darabban – játszhattam. Máig azonban a legnagyobb siker Az operaház fantomja.
Az ifjú primadonnának fontos a siker, de nem vallja magát karrieristának. Inkább úgy véli, célokra van szükség az életben, azok viszik tovább a siker útján.
– Nagyon szeretnék még sokáig énekelni, mert imádok, és érzem, hogy akik hallgatják a dalokat, azok is élvezik. Én a zenét, az egész művészetet energicsereként élem meg. Néha erősebb, néha gyengébb ez az áram, attól függ, mennyire tart velünk a közönség. Alkalmasint küzdeni kell, hogy gyertek, tartsatok velünk, meglátjátok, jó lesz, máskor meg rögtön együtt vagyunk a nézőkkel, és olyankor nagyot tud robbanni az előadás. Egy-egy ilyen tapsvihar végén csodálatos katarzis jár át engem is.
Andrea jelenleg Győrben is fellép, és a Madách Színház nyáron is játssza a repertoár-darabjait.
– Győr volt az első fellépésem színhelye, tizenhárom éve vagyok a pályán, azóta játszom ott, most a Mágnás Miskában énekelek. Pesten Christine szerepe mellett fantasztikus kihívás a Mary Poppins főszerepe. Kemény fizikai feladat is, nincs megállás, a színpadon öltözöm át, röpködök, bűvészkedem, énekelek. A híres mozifilmben Julie Andrews játszotta ezt a szerepet, aki az egyik példaképem, sokan mondják, hogy az alkatunk is hasonlít. A másik nagy színésznő, akire felnézek, Audrey Hepburn. Talán miatta is az egyik szerepálmom a My Fair Lady, amit már sokszor énekeltem, de eljátszani még nem volt lehetőségem.
Bár a színésznő ma már nem látja olyan barátságosnak a színházi világot, mint abban a rózsaszínű ködben, amiben az első fellépéseit játszotta el, most is sok barátja van. Ám jelen pillanatban nincs párja, és nem tudja, hová tűntek a férfias férfiak:
– Bár a jövőbe látnék! Előbb-utóbb szeretnék családot, férjet, gyerekeket. De jelenleg nincs férjjelölt. Úgy tűnik, a pasiknak nincs elég önbizalmuk.... pedig én aztán nagyon közvetlen tudok lenni, ennél egyszerűbben már nem viselkedhetek. Mégis, valahogy ez a világ elszippantotta a magabiztos férfiakat. Legtöbbször nincs jövőképük, nem bíznak eléggé önmagukban, képtelenek magukat elengedni. Nem értem őket!
Felnőtt férfira vágyom, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok. Bár nem azt a típust képviselem, aki egy párkapcsolatban a nadrágot viseli, harmincöt évesen már vannak határozott elképzeléseim. Baj is volna, ha nem így lenne. De ha megkérdezik, mi az álmom, mi szeretnék lenni, akkor nem tudok mást válaszolni, csak azt, hogy: nő. Mindenhogyan, talpig nő.
Még nincs hozzászólás