Lázadó ifjúság
Amikor a kisgyerekünk csillogó szemmel issza a szavainkat, és igyekszik nekünk megfelelni, nem is gondoljuk, hogy néhány év múlva minden más lesz. A tinédzser szemében némi undor és megvetés látszik, ha szülőjére néz, és bármit mondunk neki, lekezelően elutasítja. Erről hisszük mi azt, hogy ez a lázadás korszaka. Dr. Szakács Katalin gyermekpszichológus arra figyelmeztet, a tizenéveseknek meg kell adni a lehetőséget, hogy a saját útjukra találjanak.
Mi, szülők tudjuk persze: a kamaszkor egyfajta más állapot. De azért nagyon nehéz elviselni, mikor a gyerekünk egyszer csak elveti azt, ami korábban a család közös erkölcsének tűnt, és lázad minden ellen, ami egykor az ő szabályrendszere és értékrendje is volt.
„Igazából nem is kell lázadásnak nevezni, mikor a gyerek a szülőnek ellentmond – mondja dr. Szakács Katalin. – Ezt a korszakot azzal hozhatjuk összefüggésbe, hogy a gyerek öntudata fejlődik, fokozott én-érzés jelenik meg. Már kicsi korban is megfigyelhető ez, mikor bekövetkezik a dackorszak.
Ilyenkor ébred rá a pici a saját, külön létezésére. Ebben az időszakban természetesen adódik, hogy a szülő a kisgyerek számára a normák közvetítője, a példakép, az értékrend legfőbb forrása. Egy kisgyerek számára a tudás, az erkölcs, a szeretet, a világhoz való viszonyulás a szülőn keresztül történik. A gyerek tanulja az otthoni mintákat, öntudatlanul is azonosul velük. A kamaszkorban bekövetkező útkeresés időszaka viszont új életfeladat elé állítja a tinédzsert."
A szakember arra is figyelmeztet, hogy ma már a kamaszkor nem feltétlenül tizennégy-tizenöt éves korban kezdődik, mert akár tizenkét évesen is kezd kibontakozni a fiatalok öntudata, és el is húzódhat ez az időszak a húszas évek elejéig.
„A gyerek eljut abba a stádiumba, hogy meg kell találnia a saját útját, egy önálló életet kell magának elképzelnie. Ilyenkor – nyers hasonlattal élve – az otthonról hozott szülői minta ballaszttá válik, amely nehezíti számára az előrehaladást. Persze, nem törvényszerűen következik be a fiataloknál a lázadás, de általában eljön ez az időszak is, mikor a kamasz egyre kevésbé azonosul a szülői értékekkel."
Dr. Szakács Katalin szerint a lázadás azért tűnhet durvának, erőteljesnek, mert a gyerek – épp a korábbi erős kötődés miatt – csak így tudja leszakítani magát a szülőről, hogy a saját útját megtalálja. Szembefordul apjával, anyjával, hiszen meg kell élnie, hogy ő hozza meg a saját döntéseit, választásait.
„Ez az aktív szembefordulás nem azt jelenti, hogy a gyerek gyűlölné, utálná a szüleit, inkább öntudatlan lelki segítség a számára, hogy leváljon. Erre lelkileg felkészülhet a szülő, hiszen már a kezdeti jelek is figyelmeztetőek: a gyerek megváltozik, nem rak rendet maga körül, nem akar részt venni a családi programokon, beszólogat, esetleg máshogy öltözködik, másképp viseli a haját.”
És a szülő lassan úgy érzi, ő a legádázabb ellensége az egykor babusgatott gyerekének. A pszichológus pedig helyesel. „Bizonyos értelemben ez így is van, hiszen a kamasz azért csinál ellenséget a szülőből, hogy lázadhasson ellene. Plasztikusan el kell távolodnia az apjától, anyjától ahhoz, hogy szilárdan elkülönülhessen, világos legyen számára, hogy immár ez a saját akarata, világlátása.
A serdülőnek szüksége van rá, hogy egy krízisen keresztük élje meg, dolgozza ki, izzadja ki a saját önállóságát. Ehhez viszonylag erőszakosan kell elszakadnia a szülőtől. Amíg a szeretetkapcsolat az elsődleges, addig ez nehezebb neki."
Ha a szülő ezt ésszel fel is fogja, kétségbeesetten áll, és nem tudja, mit tegyen. A szakember óva inti az elbizonytalanodott anyukákat és apukákat attól, hogy hadiállapotnak tekintsék az ilyen helyzetet.
„A szülőnek tudnia kell, hogy ez egy fejlődési szakasz. A funkciója nem az, hogy a gyerek minden értéket, erkölcsöt eldobjon magától, még ha most úgy is néz ki. Saját erejéből kell kiszenvednie a saját értékrendjét. A szülőnek nem kell megrémülnie, mert ha eddig jó kapcsolatban volt a gyerekével, az egy idő után visszatalál az eredeti értékrendjéhez. Kamaszkorban előfordulhat extrém viselkedés, de ez nem jelenti azt, hogy a gyerek »úgy is marad«.”
Ne háborozzunk tehát a serdülővel, bármilyen nehéz is megállnunk! Végtelen türelem kell hozzá, nem vitás. A lélek ismerője szerint azért korlátokat is kell szabni, hogy ne csináljon egyre vadabb dolgokat a gyerek. Mert ha a szülő túl engedékeny, akkor a lázadás értelmét veszti, tehát új formát keres a kamasz.
„A szülőnek azt kell a gyerek felé közvetítenie, hogy mindenképpen szereti. Igyekezzen fenntartani a tinivel a beszélőviszonyt, és próbálja a viselkedését úgy felfogni, mint egy bontakozó lélek próbálkozásait. Kezelje partnerként a gyerekét, kérdezzen vissza, ha meglepő gondolatokat hall, és mondja el bátran, de nem agresszív stílusban, ha másként látja a dolgokat. Az »én-közlések« mindenképpen fontosak az ilyen párbeszédekben."
Végül arra is figyelmeztet dr. Szakács Katalin, hogy a kortárs barátok befolyása ilyenkor rendkívül erős. A szülő igyekezzen elfogadni a „haverokat”, ne tiltsa el tőlük a gyerekét, inkább adjon teret a találkozásoknak, hívja meg magukhoz a barátokat. „Fontos, hogy már kiskorban alakítsunk ki olyan viszonyt a gyerekkel, hogy később is legyen bizalma mindenről beszélgetni a szüleivel."
Még nincs hozzászólás