Kispapa-apuka
Nagyon jólesik, amikor a boltban, vásárlás közben vagy séta alatt a parkban megszólítanak, és elnézést kérve megjegyzik, hogy csodaszép a gyermekünk, sosem hittem volna, hogy ez a büszke érzés engem is eltölt majd. Azonban, sajnos, létezik egy másik csoport, amely önjelölt nevelőkből, orvosokból, valamint kérdezés nélküli tapogatókból és társaikból áll.
Nem tudom, hogy ez újszerű jelenség-e, de az utóbbi időben kifejezetten felháborít, ahogy embertársaim közül néhányan viselkednek.
Ilyet akkor éreztem utoljára, mikor Csanád fiam még bőven „együtt lakott” az anyukájával, akinek pocakját meglátva kérdezés nélkül nyúltak felé, a hányadik hónapban van kérdés kíséretében számunkra ismeretlen, vadidegen, idős emberek.
Akkortájt a feleségemre való tekintettel általában pókerarcot vettem fel és mosolyogtam, mintha teljesen természetes lenne, hogy a várandós feleségemet tapogatni akarja valaki a hasán, illetve kérdésekkel zaklatja.
Arra igazán nem számítottam, hogy amikor már a kisfiam kikerül a világba, ez újra felüti a fejét. Azt hiszem, ha nagyjából százzal kevesebb vadidegen ember tanácsait, tapasztalatait kellett volna végighallgatnom, amióta gyermekem született, nyugodtabb és boldogabb lennék.
Miért hiszik azt oly sokan, hogy egy kisbaba látványa felhatalmazza őket arra, hogy simogassák, fogdossák, és különféle ötletekkel szolgáljanak? „Túlságosan fel van öltöztetve, meg fog izzadni és megfázik, pont így jártam annak idején a lányommal! – mondta valaki.
Vagy: alig van rajta ruha, nincs olyan jó idő, meg fog fázni, az én unokámmal is ezt volt!” Mások egész egyszerűen szemrebbenés nélkül kikérdeznek, mint egy rendőrtiszt: „Hány éves, mit eszik, mászik már, miért így van a babakocsiban, ez nem jó neki?!”.
Léteznek még az összehasonlítók: le sem tagadhatja kedves apuka, hogy a maga fia! – Szépasszony, a gyerek egy az egyben maga, csak fiú!” Ezt speciel sosem értem, de tudom, hogy ha rákérdeznék, én húznám a rövidebbet.
Akadnak még a kéretlen tanácsadók: „Nem akarja levágni a gyerek körmét, nem lesz ez így jó neki! – Ez a ruha már kicsi rá, szenved benne szegényke! Vagy a fordítottja: túl nagy ez a ruha, nagyon zavarja a picit!
Bébiszitterünk is lenne bőven, ha igényelnénk: „Tetszik tudni, én kisgyermeknevelő voltam (rosszindulat nélkül mondhatom, hogy úgy tűnt, valamikor még Mátyás király idejében), szóval, ha gondjuk lesz, forduljanak hozzám, nincs olyan, amit ne tapasztaltam volna egy gyereknél, ráadásul szuper kenőcseim vannak (feltehetőleg még a kis Hunyadi is kapott belőle).
Vannak, még a kisajátítók: Hogy van a mi picikénk? Érdekes, eddig azt hittem, hogy mi vagyunk a szülei Krisztinával, de hát jó pap is holtig tanul!
Ám itt nem ér véget a meglepetések sora: Mikor adják már oda, hogy vigyázhassak rá? – kérdezi az az ismeretlen, akivel csupán egy házban lakunk. Egyáltalán honnan vehette a gondolatot?
Szóval nem unalmas az élet a gyerekkel önmagában sem, de a társadalom is szolgáltat adalékot hozzá. A legfontosabb azért továbbra is az, hogy egészséges, életerős és mosolygós, vidám gyermek a mi Csanád fiúnk.
Még nincs hozzászólás